A 3. egység (3. versszak) metaforából kiindulva újabb kérést fogalmaz meg. Megjelenik a kisgyermek-motívum.
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
A beszélő gyermekien elesettnek, gyámolításra szorulónak érzi magát. Azzal, hogy szívében-lelkében csak egy kisgyermek, arra (is) céloz, hogy Istennek meg kell bocsátania neki, ha megtagadja, hiszen egy gyereknek mindent szabad (a gyerek még nem vonható felelősségre a tetteiért). A lírai én azt kéri Istentől, hogy ne tagadja meg őt akkor se, ha ő megtagadja Istent.
Ennek a gondolatnak a mélyén ellentmondás rejlik, hiszen ha a lírai én tagadja Isten létét, azaz ha szerinte Isten nincs, akkor miért beszél úgy hozzá, mintha létezne? Ha Isten nem létezik, akkor nem viszonozhatja a tagadást.
Ugyanakkor lelkében él a vágy, hogy a mennybe tekintsen, ezért azt kéri Istentől, hogy ne vakítsa meg a lelkét, azaz engedje a mennybe látni. Fölfelé tekint a beszélő, az ég felé, szeretné megtapasztalni a menny nyugalmát.
A 4. egység (4. versszak) a beszélőnek Istennel való személyes kapcsolatát írja le.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
A beszélő az „árnyékvilág árkain” élve is magára vállalta Isten szerepét, feladatait („gondjaid magamra vettem”), ezért emberfeletti kínokat kell elviselnie (megjelenik a kín motívum). Védelmet kér Istentől, azt, hogy Isten őrködjön felette, óvja meg.
A strófa úgy is értelmezhető, hogy a lírai én úgy véli, eddig saját maga próbált boldogulni a világban, azaz megkímélte Istent a róla való gondoskodástól. Maga viselte el mindazt a kínt, amit a sors rámért, és talán a világ szenvedését is magára vette, de tovább már képtelen erre. Azt kéri Istentől, szüntesse meg ezt az állapotot.
Az 5. egység (5. versszak) másokról is szól. A lírai énből feltör a szeretetvágy, ami jelzi, hogy mennyire szenved a magánytól. Arra kéri Istent, hogy figyelmeztesse a szeretteit arra, hogy legyenek hozzá jobbak, kedvesebbek, ne hagyják magára, törődjenek vele.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
A „Vizsgáld meg az én ügyemet” egy törvényszéki fordulat, amely bibliai motívumokat idéz fel (bűnbak, krisztusi áldozat, utolsó ítélet), és jelzi, hogy a beszélő perben áll az élettel, de nem biztos abban, hogy bűnös-e vagy sem. Ezért Istentől kéri, hogy ezt döntse el, azaz legyen bíró az ügyében.
Megjelenik az önfeláldozás gondolata is. A beszélő utolsó kérése Istenhez a vers záró sora, egy időhatározó mellékmondat, amely elárulja, hogy a lírai én önmaga feláldozására készül. Ennek se okát, se célját nem közli a versben, de elfogadtatja az olvasóval, hogy önfeláldozása elkerülhetetlen és autentikus lépés.
Abból, hogy kilátásba helyezi, hogy feláldozza az életét, arra következtethetünk, hogy nem bízik feltétel nélkül Istenben és abban, hogy Isten ítélete számára kedvező lesz és meghallgatja, teljesíti a kérését.
