A „szép embertelenség” talányos oxymoron, mely utalhat arra is, hogy az ember nélküli táj szép, mert harmonikus és nyugodt, de jelentheti a világban magára maradt ember élethelyzetét is. Rádöbbent az emberi élet korlátozottságára az is, hogy a nyár ellobban és a mosoly, az ölelés fönnakad, azaz múlttá válik, nem tud megvalósulni.
A 3. strófában jelenik meg a tanya, amely melegséget, otthonosságot ígér („alkonyi tűz”, „párolgó tanya” stb.), de ez a hangulat ellentétben áll a hazatérő földműves képével. A földműves alakja el van személytelenítve: sorsát a költő a szerszámával azonosítja („vérzik a nyele, vérzik a vasa”, mármint a kapának, ez jelzi, hogy a földművesnek nagyon nehéz élete van).
Az 5. versszaktól nő a kép kozmikussá és előkészíti a 6. versszakot, amely már teljesen elvont. Az eddigi motívumokhoz (holt táj, embertelenség, éjszaka) itt kapcsolódik hozzá a tél motívuma („kék, vas éjszaka”), ez a vers egyik csúcspontja, a hangvétel himnikus magasságokba emelkedik.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Nagyon harmonikus ez a versszak, a verset indító mondat szellemét sugározza (fegyelmezettséget) és az embertől függetlenül létező világot jeleníti meg, a természet világát, amely nem olyan véges és korlátozott, mint az emberi élet. Ez a világ, a „szép embertelenség” világa, nem önmagában szép, hanem a szív embere érzékeli szépnek.
Az emberi tudat, az elme persze tudomásul veszi, hogy a nyarat felváltja a tél, s ezzel az emberarcú világ helyett egy idegen világ jelenik meg, a téli éjszaka világa, ahova se fény, se hang, se meleg nem hatolhat be.
Ez a bezártság, amelyet az elme tudomásul vesz, és hall is (7. versszak: „Az elme hallja: / Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja / a pántos égbolt lógó ajtaját”) meg lát is (9. versszak: „Ezüst sötétség némasága / holdat lakatol a világra”), ez a bezártság végérvényesen kozmikus magányra kárhoztatja az embert.
A 10. strófa a mélypont, a vers legnegatívabb része. Az embert sötétség, némaság veszi körül, az űr is hideg, még a csönd is kihűl („A hideg űrön holló repül át / s a csönd kihűl”). Az embertelenség világa itt elveszti a szépséget, de aztán József Attila feloldja ezt azzal, hogy a dermedtséget mozgás váltja fel („összekoccannak a molekulák”).
Említettük a vitrint, amelyben nem lehet olyan dolgokat látni, mint amilyen a téli éjszaka. A vitrin képe ironikus is lehet: az ugyanis, hogy a beszélő a téli éjszakát vitrinben csillogó tárgyakhoz hasonlítja, bizonyos értelemben lefokozás. Ezzel lekicsinyíti az előbb kozmikus méretűre növelt téli éjszakát.
Így tehát a hideg űrből visszajövünk a földre, ahol pusztaságot találunk („a pusztaság fekete sóhaja lebben”).
A kép újra emberi léptékű lesz, amikor felbukkan a tehervonat („egy tehervonat a síkságra ér”). A tehervonat fontos motívum, mert nemcsak a tanyát és a várost, hanem a világegyetemet és a tájat is összeköti (hiszen a tehervonat füstje vezeti vissza tekintetünket a kozmoszból a földre: „Füstjében, tengve / egy ölnyi végtelenbe, / keringenek, kihúnynak csillagok.”)
Az is fontos, hogy tehervonat és nem személyvonat. A tehervonat nem szállít embereket, nincsenek kivilágított és fűtött fülkéi, nincs semmi emberi jellege: hideg és sötét. Olyan, mintha egy külön kis téli éj lenne.
A téli éjszaka fényében meglátjuk a város peremén élő nincsteleneket („a sarkon reszket egy zörgő kabát”). Az ő sorsuk hasonló a földműveséhez, vagy még a földműves életénél is nehezebb. A fázó ember csak üldögél a téli éjszakában és reszketve összehúzza magát, de hiába, mert „rálép a lábára a tél…”
Itt ér véget a téli éjszaka szemléje, megjelenik a lírai hős maga is a versben: nem más ő, mint a világot elemző, birtokba vevő költő. Rögzíti, hogy milyen magatartásban szemlélődik („mérem az éjszakát”), és elmondja viszonyát a téli éjszakához, szemlélődése tárgyához („tulajdonos”). Érdekes ez a viszony, mert ő maga is része az ábrázolt világnak, ugyanakkor fölötte is áll, hiszen fel tudja mérni.
A zárlat nem sugallja, hogy a lírai hős befejezte a téli éjszaka szemléjét: nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy esetleg folytatni fogja.
