Juhász Ferenc megtartja a régi, archaikus szövegekre jellemző kifejezőeszközöket: a gondolatritmust, mondatpárhuzamot és a halmozást, a változatos ismétlődéseket, variációkat.
A fő strukturáló elv a paralelizmus: párhuzamos mondatszerkesztés, képrendszer, és a szövegszerkesztés szintjén is párhuzamosságok halmozása, mellérendelések, ismétlések figyelhetők meg.
Megfigyelhetők a Kalevala hatásai is: kicsinyítések, figura etymologica, ragrímek, vízmotívum, kötőjeles szóösszevonások, tömörített mondatszerkezet.
Juhász Ferenc versében a bartóki művel ellentétben csak egy fiú áll a középpontban, aki bár nem közvetlenül, első személyben szólal meg, azért hangsúlyossá válik a személyesség. Párbeszédet pedig nem apjával, hanem anyjával folytat.
A fiú és az anya megszólalásai mellett van egy narrátori szólam is, de az elbeszélő nem árulja el az előzményeket: nem derül ki, hogy a fiú hogyan szakadt ki az otthoni világból, pontosan miért ment el hazulról.
A narrátor csak jelzésszerűen foglalja össze, ami történik. Néhány epikus mozzanatot tudunk meg tőle, pl. „Édes fiát az anyja hívta”, „A fiú ezt meghallotta”, „Most látja csak, karcsú teste / vastag szőrrel van befedve”, „A fiú most vissza-kiáltott”.
A fiú új életének törvényei is csak sejtelmesen jelennek meg a szövegben. Egyszer kapunk fontos információt a narrátortól, aki feltár egy, a fiú átalakulása szempontjából lényeges mozzanatot: „Ott állt az idő hegygerincén, / ott állt a mindenség torony-csücskén, / ott állt a titok kapujában, / szarva-hegye a csillagokkal játszott”.
Az idő hegygerince egy határhelyzetre utal, a szarvassá vált fiú két világ között áll: a múlt és a jövő, az otthon és a vadon között kell választania.
Ez egy fontos pillanat, melyben döntést kell hoznia, ezt jelezheti az „idő hegygerince” kép. A „titkok kapuja” és a „mindenség torony-csücske” metaforák az élet megismerésének vágyát jelentik: a fiatal fiú szeretné birtokba venni a lét titkait, mindent megtapasztalni, megismerni. De jelentheti azt is, hogy ki van választva valamilyen feladatra, és most fel kell ismernie a saját útját, és be kell teljesítenie a sorsát.
A „szarva-hegye a csillagokkal játszott” kép arra utal, hogy valami nagy dologra hivatott a fiú: sorsa már-már kozmikus, univerzális léptékű. Azonkívül fiatal és ereje teljében van. Készen áll az életben megvívandó küzdelmekre, készen áll, hogy akár a csillagokat is meghódítsa.
Az anya hívása visszatartja, visszafogja őt: az anya visszafordítaná a titkok kapujából, azaz a felnőtté válás küszöbéről a fiút.
Elhagyatottságára, magányára hivatkozva az anya próbálja őt hazatérésre bírni, s ehhez különféle trükköket vet be:
- öregségével járó kiszolgáltatottságára, tehetetlenségére hivatkozik – ehhez az öregség taszító, viszolyogtató leírását adja („én már mindennek nekiütődöm, / csupa sárga-kék folt a szemem-alja, homlokomon a bőröm, / a combom, lábam-szára, / a dolgok felöklelnek, mint a megbőszűlt kosok, / szarvával nekem-jön a karó, a szék, a kerítés, / megüt az ajtó, mint a részeg kamaszok”)
- gondoskodást helyez kilátásba („főzök majd savanyú-levest”, „dagasztok kenyeret kőzetes ökleimmel, tudok én, tudok én / habos-gyomrú cipót is sütni, ünnepre kalácsot” stb.).
- régi emlékeket idéz fel a fiú gyerekkorából, felidézi a fia apró örömeit („Emlékszel-e még hogy szaladtál, milyen boldogan hoztad haza a bizonyítványt / boncoltál kecskebékát”, „szeretted B. Irénkét, V. J. és H. S. a kosbor-szakállú festő volt a barátod” stb.).
- megnyugvást, békét ígér a fiának: „hagyd azt a kő-világot” – a szűk, de harmonikus élet ígéretével csalogatja. Hívó szavában a szeretet, az otthon, az eredet, a gyökerek szerepe a meghatározó.
A vers a hívogató gyermekjátékok logikai-retorikai felépítését követi: hívás à tagadás à tagadás oka
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
