A Mesteremberek egytömbű vers, amely bibliai és litániaszerű beszédmódban íródott. 3 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1-5. sor) a felütés. A mű elhatárolódással, a lehetséges hivatásminták elutasításával indul: azt sorolja, hogy mitől különböznek a mesteremberek: „Nem vagyunk…” Ez negatív önjellemzés.
A költő úgy alkotja meg a „lírai mi” személyiségét, hogy a múlt jellegzetes patetikus költői szerepmodelljeitől (tudós, pap, hős) megkülönbözteti azt a közösséget, amelynek a nevében beszél (a munkásoknak kölcsönzi a hangját). Ők nem a régi, polgári társadalom eszményképeit követik, elutasítják a különböző értelmiségi szerepeket és az individualitást.
A leghangsúlyosabbak a háborús képek: a háború határozott elítélése fogalmazódik meg. Kassák úgy gondolta, hogy abban a világban igenis „kocsizörgésre” van szükség, és ehhez a művészi forradalomhoz a háború adta meg a végső lökést.
Az 1. egység jelen idejű, de a múltra utaló szürrealisztikus képpel fejeződik be a bevezetés: „A kék fimramentum alatt most bitang vérben fürdenek az órák…” – köznapi szavakkal: „a kék égbolt alatt vér áztatja a földet”. A kép vizuálisan szürreális, nem lehet elképzelni, az értelem számára azonban reális. Az óra az avantgárd művészetben az idő jelképe (naptári és történelmi idő is), így egyértelműen a történelem, a világháború abszurditását fejezi ki.
Kassák eltér a hagyományos megfogalmazástól, az esztelen háborút akarja költői általánosítással megragadni, halottakat láttat az egész földön. De nem az elesett hősöket dicséri, hanem a háború utáni újjáépítést végző embereket.
A 2. egység (6-8. sor) a vers tengelye. Legfontosabb szerepe a következő, profetikus hangnemű rész előkészítése, késleltetése. Ez a rész van a jelennek szentelve: a munkások szótlanul ülnek a bérkaszárnyák alján. Várják, hogy betölthessék szerepüket, sorsukat, várják az újjászületést.
A 3. egység (9-20. sor) a háború utáni újjáteremtés korszakát jövendöli meg. Az új kor alapját a vers által megszólaló közösség jelenti. Kassák a háború abszurditásával egy eljövendő racionális kort állít szembe: a mesteremberek társadalmát.
Ezt a társadalmat a technikai civilizáció újdonságaival jellemzi, s ezzel az új világ célszerűségét, anyagelvűségét emeli ki. Az építés és a 20. századi formák jellegzetesen konstruktivista motívumok.
A technika és a dolgozó ember társadalma racionalista lesz, és a régi világ, a régi művészet tartozékait elveti: „félre az államdekorációkkal! a holdvilággal! és az orfeumokkal!” Az „államdekoráció” szó helyett eredetileg „álomdekoráció” állt, ami inkább az irracionálisat veti el, a végleges változat viszont a polgári életformát.
Itt a hangnem egyre intenzívebb, egyre emelkedik a pátosz (elsősorban az expresszív igéknek, túlzásoknak, felsorolásoknak köszönhetően). A költő azt érzékelteti, hogy a jövő embere lelkesedik a technika iránt. Hatalmas szerkezetek, építmények látomását idézi elénk. A fokozás csúcspontját a megtermékenyítésre való utalás jelenti.
A csúcspont után a beszélő széles, Európán végigvonuló mozdulattal zárja le a verset. A művészet feladata az, hogy az új időket énekelje, s ezt a programot egész Európára kiterjessze. Az utolsó sor egy szándékosan prózai felsorolás, amely azt hangsúlyozza, hogy Kassák nem nemzetben, hanem az egész emberiségben gondolkozik. Szinte végtelenné tágítja az időt és a teret.
Az új költőeszményt is megfogalmazza: nem szórakoztató vagy „szép” verseket kell írnia a költőnek, hanem közösségi érdekű műveket alkotni és a társadalmi haladást szolgálni.
A Mesteremberek verselése nem köthető a hagyományos versritmusokhoz, mivel szabad versről van szó. Azok a metrumok, amelyek alapján a korábbi századok és a klasszikus modernség alkotásait meg lehet közelíteni, noha jelen vannak a versben, nem jelentenek szövegszervező erőt. Az első hat szótag pl. olvasható jambikusan, és vannak sorok, amelyeknél sokszor felfigyelhetünk daktilusokra, de ez a ritmus aztán átadja a helyét a nagyobb egységeken alapuló gondolatritmusnak.
