Kölcsey Ferenc: Himnusz (elemzés)

Kulcsszavak: bűn-büntetések-bűnhődés hármasa. A büntetés a vereség, a balsors, a folytonos küzdelmek. A megvertség érzése, az állandósult bűntudat megbénítja, cselekvésképtelenné teszi a közösséget, ezért meg kell szabadulni a kollektív bűntudattól. Ehhez kér Istentől segítséget a vers beszélője, előbb határozott („áldd meg”), majd erőtlenebb („szánd meg”) hangon.

A vers alaptétele a nemzeti bűntelenség eszméje, hangsúlyos helyeken, kétszer jelenti ki: „Megbűnhődte már e nép / A multat s jövendőt”.

Motivikus kapcsolat fedezhető fel más művekkel jellemzően a bűn-bűnhődés-büntetés(-nemzet) fogalomkör megjelenése révén, ezek a művek: Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz I, Vörösmarty Mihály: Szózat, Walther von der Vogelweide: Ó jaj, hogy eltűnt minden.

Megidézett műfajok, művek: közös könyörgésként, imaként a Himnusz a biblikus-zsoltáros hagyományok mellett a középkortól ismert énekhagyományokhoz kapcsolódik, de több vonatkozásban megidézi a Rákóczi-szabadságharc bukását követően keletkezett Rákóczi-nótát is.

Beszédhelyzet: a vers címzettje, akihez a lírai én a szavait intézi, Isten. A beszélő közvetítésre vállalkozik nemzete és Isten között, tehát nem a maga nevében beszél, hanem egy közösség nevében, s megszólalásával kegyelemért könyörög népe számára. Célja, hogy befolyásolja az Istentől függő jövőt.

Isten a megszólított, de a beszélő nem egy Kölcsey korában élő személy. Kölcsey egy 16-17. századi protestáns prédikátor költő nevében beszél, vagyis a lírai én valaki más szerepéből szólal meg, aki Kölcseynél századokkal korábban élt. Kölcsey beleéli magát az ő helyébe, nézőpontjába.

Ez a lélekbeli visszahelyezkedés érteti meg a vers mélyen vallásos jellegét, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát és a beszélő bűntudatát, de leginkább sajátos történelemszemléletét. A vers a 16-17. századi jeremiádokhoz (Jeremiás próféta siralmaira utaló műfaji megnevezés), siratóénekekhez hasonló.

A prédikátor szerep kiegészülhet a krónikás énekmondó szerepével is a történelmi toposzok felsorolása miatt. A krónikás énekmondó a közösség jelenéből visszanézve idézi meg a közösség múltját.

Nincs tehát egy központi látószög: a megszólalás többféle szerepből is értelmezhető. Így létrejön egy olyan történeti nézőpont, amelyből nézve a különböző korok közös problémájává válik a nemzeti lét és az értékőrző-értékteremtő közösség kérdése.

Ez az elbizonytalanítás eredményezi a szöveg folyamatos érvényességét: nem kötődik semelyik korszakhoz, aktuális történelmi-politikai helyzethez. Minden korban, minden történelmi helyzetben érvényes, „örökzöld” szöveg.

Idősíkok: három idősík jelenik meg a versben, a régmúlt, a múlt és utalásszerűen a jelen. Ezek szembesítésével a költő értékpusztulást fejez ki. Feltűnő a jövőkép hiánya, ami teljes reménytelenségre utal. A régmúlt dicsőséges eseményei néhány képben villannak fel. A balsors évszázadai terjedelmesebb részt foglalnak el a versből. Jelen és múlt összemosásával a költő a múlt sivár reménytelenségét terjeszti ki.

A cím műfajmegjelölő, hagyományos költői műfajt jelöl, egy magasztos hangvételű, vallásos ódát.

A teljes eredeti cím: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. A mai cím: Himnusz. Mai alcím: A magyar nép zivataros századaiból (a mai alcím eredetileg a vers címének szerves tartozéka volt, ma csupán alcím). A cím második részére (a magyar nép zivataros századaira, vagyis egy történelmi korszakra utaló részére) a cenzúra miatt volt szükség.

Az alcím eltávolítja, a múltba (a török hódoltság korába) helyezi vissza a verset. A lírai én az akkori kornak megfelelő műfajban, jeremiádban panaszolja el a magyarság széthullását, és maga a problémafelvetés is a barokk kor irodalmához nyúlik vissza.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!