A versbeszéd nem mentes az iróniától sem. Az ontológiai (lételméleti) tartalom közvetítésén túl képes egy sajátos egyensúly fenntartására: nemcsak Ekhnáton beszéde ez, a szöveg imitál egy reflektív értelmiségi közbeszédet is, amely Nemes Nagy Ágnes korát idézi. Sőt, a trónra bukás, a támaszkodás és a funkcionáriusság motívumai is bekapcsolják a modern kort a vers játékterébe.
A cím távolságtartó, tárgymegjelölő. Egy Kr.e. 14. században élő egyiptomi fáraóra utal, aki nagy gondolkodó és társadalmi reformer volt, az egyistenhit bevezetője (Áton, a napkorong istenét teremtette meg). Reformjai lehetővé tették, hogy az ókori Egyiptom statikus művészetétől eltérő művészet szülessen meg. A költeményben mitológiai alakként, a vers lírai hőseként szerepel.
A cím másik szava a vers formáját jelöli meg: olyan, mintha egy naplószerű írás részlete lenne. A jegyzetforma azt jelenti, hogy a vers szövege egyrészt idézet jellegű, másrészt nem közvetlen költői beszédként kell olvasni, hanem valakinek a feljegyzéseként. Ekhnáton önmagával folytat dialógust.
Magától értetődően adódik a címből, hogy szerepversről van szó: a költő eltűnik Ekhnáton mögött, vele mondatja ki saját gondolatait. Ez a poétikai manőver nem a szerepcsere céljából történik: Ekhnáton nem lírai álarc, hanem amolyan közvetítő-hordozó tárgy. Nemes Nagy Ágnes saját szavaival így fogalmazta meg: a mondandó hangszekrénye.
Mítoszhősének problémája jellegzetesen modern-későmodern probléma: a világ töredezett, nincs bizonyosság, nincs rend, nincs Isten, ezért kell kiküzdenie magából valami rendet, megalkotnia egy istenséget, ami az életnek értelmet ad, ami betölti az űrt, csökkenti a hiányérzetet. Valójában nem tesz egyebet, mint hogy megpróbálja megosztani saját személyiségét, hogy kitöltse a hiányt.
A hiány kitöltése persze lehetetlen, erre utal a feltételes mód: „kéne”, „kellene”. És mégis sürgetően szükség lenne rá, amit a felszólító módú alakok jeleznek: „üljön”, „lássa”.
A vers dialógus formájú, de valójában egy monológ. Az alkotni, teremteni, rendet tenni vágyó ember monológja. Időtől és tértől függetlenül.
Alaphelyzete különleges: a keresztény mitológiában Isten teremtette az embert, ebben az ókori mitológiában fordítva történik: az ember teremti az Istent…
Az Ekhnáton jegyzeteiből 3 strófából áll, amelyek jól láthatóan elkülönülnek egymástól. Ezek alkotják a mű szerkezeti egységeit:
Az 1. egység (1. versszak) a cselekvés vágyát fogalmazza meg, önmegszólítással. Nem feszítő és nem is kínzó ez a vágy, csak halaszthatatlan. Valamilyen végső belátás következménye lehet, hogy Ekhnáton ezt nem halogathatja tovább.
Saját helyzetét tarthatatlannak érzi („gyötrelem ellen”), mert hiányzik számára az abszolút bizonyosság, hogy a világ és benne az ember helye jól elrendezhető („látva lásson”). Tudja, hogy saját erejéből kell értelmessé tennie a világot („Egy istent kellene csinálnom”). A világ rendezetlen, ezért egy istent akar a káosz fölé emelni, aki hitelesíti, igazolja az ő, Ekhnáton létezését, vagy magát a létezést.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
