A 2. egység (2. versszak) témája, hogy az akarat, a vágy már nem is elegendő, annál is többre van szükség. A 2. strófa első két sora a vers kulcsmondata: „A vágy már nem elég, / nekem betonból kell az ég”. Az akarat kinyilvánítása történik meg itt.
A vágy már nem elég, a mindenséget kell bírni, s ehhez egy istent kell alkotni, aztán vele együtt uralni a világot, és igazságot tenni. Ugyanis a légüresség, a bizonytalanság fenyeget. Ez ellen kellene létrehozni egy nézőt (az istennek csak az lesz a feladata, hogy üljön és nézzen „örökkön át”), egyetlen egyet, akit a szenvedés és az igazság megszilárdított.
Az istenteremtés tehát a vágyból, akaratból fakad, ugyanakkor szükségszerűség is, mert bizonyosság kell, betonkemény bizonyosság. A megteremtendő új isten ne legyen elmosódó, illékony, bizonytalan lényegű, hanem súlyos, anyagi természetű, kézzelfogható legyen („nekem betonból kell az ég”).
Az E/1. személyű belső beszéd itt tépelődő-meditáló. A 7. sortól az E/1. személyt E/2. személy, megszólítás váltja fel: innentől már Ekhnáton az általa létrehozandó istenhez beszél, ám mivel „önmagából” teremti meg ezt az istent, valójában a beszélő és a megszólított is ő maga. A beszélgetés tehát a személy, a lírai én lelkén belül zajlik.
A keresztény teremtéstörténet megfordul: az istent megteremtő ember átadja a szenvedést az általa teremtett istennek: „a szenvedést kapcsold nyakadra, / mintha kerek vércsík fakadna”. Aztán felöltözteti az istent ruhába, hogy ne legyen meztelen, épp, mint Isten tette saját teremtményeivel a keresztény teremtéstörténetben, amikor kiűzte őket a paradicsomból.
A megteremtett isten az emberhez hasonlóan esendő és gyenge: „Trónra bukva / támaszkodj majd néhány kerubra.” Mégis az igazság örök letéteményesévé válhat, aki igazolhatja teremtője, az ember – Ekhnáton, azaz a lírai én – létezését.
Ekhnáton, az ember egy emberen túli bizonyosságban, az igazságban és az erkölcsben találja meg azt az erőt, azt az értéket, amely rendet tud teremteni, mivel mértéket ad, amihez igazodni lehet: „S helyezd el ékszeres szivedben: / hogy igazságra törekedtem.”
A 3. egység (3. versszak) az elégedettség, a megteremtett rend adta öröm kifejezése. A zárlat visszakapcsol a nyitó helyzethez, amely a tehetetlenséget fejezte ki, de itt már elhatározottságként jelenik meg.
A versben sajátosan vetül egymásra az imitált kultúrtörténeti szituáció, a keresztény istenkép és a létéből kiesni látszó, a bizonyosság hiányától szenvedő individuum, a válságba jutott személyiség, aki megfordítja a teremtés folyamatát.
A vers formailag változó hosszúságú szakaszokból épül fel: 4 nyitósor után egy 13 sorból álló versszak következik, a zárlat pedig újra 4 soros.
Az Ekhnáton jegyzeteiből verselése időmértékes: többnyire ötödfeles és négyes jambusi sorokból építkezik, rímei páros rímek. A szabályos rímpárok közt kivételt jelent a „Hát lépj a vállamra istenem” sor, amelyre nem felel rím.
