Közben a gazdasággal is gondok vannak, egyre több az adósságuk. Szerencsére Nellinek nagy munkakedve van, és ennek kapcsán ébred fel benne utoljára a remény: talán a közös munka közelebb hozza őket egymáshoz.
Csakhogy Sanyi másként dolgozik, mint ő, és mások a tervei is. Az asszony őrültségnek tartja a percellázási tervét. Csak férje halála után látja be, hogy „a parcellázási tervek jobban ütöttek ki”, mint várta, „Sanyinak ebben mégis igaza volt”.
Amikor megtudja, hogy férje kikezd a cselédlányokkal, végképp úgy érzi: „az emberszenny, a világpiszok, ami belémcsap, elönt.”
Néhány hónap múlva Sanyi tüdőgyulladást kap, és Nelli rádöbben, hogy örülne, ha a férje meghalna. Mikor a lábadozó Sanyi szeretkezni akar vele, Nelli ellenáll, dulakodni kezdenek. Ez az utolsó ágybeli jelenet a végsőkig feszíti Nelliben a borzadást: maga elé kap egy párnát, és öntudatlanul megfojtja a férjét. Itt a fordulópont tehát Sanyi halála, akit Nelli akaratlanul öl meg.
A megpróbáltatások ezzel nem értek véget: Nelli maga sem tudja, gyilkos-e vagy sem. Kívánta a férje halálát, de nem előre megfontoltan, nem szántszándékkal ölte meg, hanem véletlenül: „… ami történt, igazán olyan volt, mint ami álmában szokott az emberrel történni.”
Nem a kezelőorvost, hanem Jókutit hívja, aki átlátja a helyzetet: félszavakból is értik egymást. Jókuti a gyanú árnyékát is elhárítja Nelliről, emiatt azonban még vár Nellire egy megpróbáltatás: tisztáznia kell Jókutival a kapcsolatuk mibenlétét. Közli az orvossal, hogy nem várhat tőle semmit: „Előbb ölelem meg jószántamból az akasztófát, mint kényszerből magát.”
Itt már Nelli, aki végre megszerezte a függetlenséget, erélyesen küzd annak megtartásáért. Háromszor kerül döntéshelyzetbe, amikor lehetősége nyílik a személyiségének megfelelő utat választani: először a cenci szökéskor, másodszor az orvos elutasításával. A harmadik döntés magától értetődik: elhagyja a számára idegen falut és Cencre költözik. Az örökségből ő, kislánya és édesanyja tisztességesen meg tudnak élni.
A 3. rész alcíme: A történet vége. Ez egy epilógus jellegű, tömör zárófejezet, mely a Sanyi halála utáni időszakot mutatja be.
Nelli élete megváltozik, dolgozik a cenci gyermekkórházban, segíti a kisváros szegényeit. Lelki nyugalma helyreáll, újra kezd önmaga lenni, s az emberekre sem iszonyattal, hanem irgalommal tekint: távoli, de „biztos szeretettel” szolgálja őket.
Kislányával való kapcsolata is más lesz. Zsuzsika teljesen az apjára ütött: olyan, mintha Sanyi kicsinyített mása lenne, így Nelli számára ellenszenves tulajdonságai is vannak. De most, hogy férje már nem él, lányát is több szeretettel tudja nevelni, aki a regény végén válik iskoláskorúvá. Most már képes úgy tekinteni rá, mint a beteg gyerekekre, vagy mindenki másra, akivel kapcsolatba kerül: „egy darab rámbízott, szegény emberiség”.
Az emlékek lejegyzésének időpontjában a múlt már végérvényesen lezárult: a jelenben az elbeszélő már semmi további változásra nem vágyik. Most már minden úgy van jól, ahogy van: kivívta a vágyott magányt, bár a tevékenységi láz és a világidegenség változatlanul megmarad. Ám megtalálja hozzá a társadalom számára is elfogadható szerepet.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
