Az Iszony szereplői, jellemek
Nelli: nem átlagos női karakter, különleges, mondhatni rendkívüli jellem. Bizonyos értelemben különc. Saját értékrendje van, megvan a maga elképzelése az életről, és komoly gondolkodású. Elveihez ragaszkodik, kemény, szigorú, dacos, önértékeire büszke. Magas mércét állít maga elé. Tulajdonságai a görög tragédiák hősnőiéhez hasonlóak.
Egy magasabb szintű emberséget, igényességet képvisel, ezért iszonyodik annyira a körülötte zajló élet alantasabb megnyilvánulásaitól. Mások szoborszerű lénynek látják.
A regény elején 18-20 éves lehet. Előéletéről nagyon keveset tudunk meg, ahogy a házasság utáni életéről is. Az egész regény annak bemutatására szorítkozik, hogy hogyan dúlja szét Nelli személyiségét a házasság, nemes természete hogyan durvul el a közönségességben, és miként nyeri vissza a kezdetihez hasonló állapotát férje halála után.
Nelli eredetileg szelíd, „növényi természet”, amely vaddá, állativá változik, hogy megsemmisítse az őt fenyegető vad, állati természetet, aztán visszaváltozik növényivé és szelíddé. De Sanyit nem a nemességével győzi le, hanem egyszerűen azzal, hogy ő bizonyul erősebbnek.
Mikor férjhez akarják adni, lázad a kényszer ellen, szabadságra volna szüksége. Folyton védekezik, elzárkózik, menekül ebből a helyzetből. Ám apja halála után kényszerpályára kerül: nem tehet mást, férjhez kell mennie. Így olyan helyzetbe kerül, amelyben nem élhet a saját törvényei szerint.
A házasságkötéssel lassan el is tűnik az igazi Nelli: felőrlik a veszekedések, a gondok. Rá nem igaz a mondás: „megszoksz vagy megszöksz”, hiszen megszokni képtelen a férjét, s megszökni is hiába próbál. Semmilyen kiút nincs a helyzetéből, az élete szenvedés. Hiába reménykedik Sanyi, hogy a megszokás ereje végül hozzá kapcsolja Nellit, az ősi tapasztalat ezúttal nem érvényesül.
Nelli jellemzően igyekszik távol tartani magától Sanyit, mert iszonyodik tőle. Durvának, nyersnek, közönségesnek tartja. Meg is szökik a férjétől. Cencen derül ki számára, hogy akkor boldog, ha nyugodtan munkálkodhat.
Olyan, mint az apja volt: magányra termett ő is, remeteéletre való. Édesanyja is magányos, de ő vigaszt talál a vallásban: Nelli számára a vallás nem nyújt vigaszt, sőt, a bűn iránt is érzéketlen: nem érez bűntudatot. Nem véletlenül mondja neki egy cenci sétája során a kistiszteletes: „Nem, maga pogány, magának nincsenek bűnei, csak természete.”
Nelli nagyon zárkózott jellem: már hajadonként se volt olyan, mint a többi lány, akik vágynak férjhez menni. Ő a szerelem, a férfi-nő kapcsolat terén valósággal kelletlen, mert, mint megállapítja: „A lelkem nem tudott elegyedni a világgal.” Úgy gondolja magáról, hogy ő apáca-típus, és valószínűleg tényleg az. Szerinte „két ember viszonya nagyon sötét dolog”.
Ösztönösen érzi, hogy legfeljebb csak egy olyan férfi mellett bírná ki, akinek a természete hasonló az övéhez, vagyis zárkózott és hallgatag. Ezt még anyjának se meri megmondani, csak nagynénjének vallja be: „Egy másik magányos mellett talán kibírtam volna. De ez lélekzeni se hagy. Ez mindenfelől körülvesz… a szeretetével.”
Férje halála miatt nincs bűntudata, hiszen megbűnhődte előre ezt a bűnt: „Miféle büntetést akarnak a számomra kitalálni azon kívül, amit már elszenvedtem?”
Egyrészt maga a házasság volt a büntetés, melynek ideje alatt épp eleget sújtotta a sors, másrészt Nelli ráérez, hogy saját természete a büntetése, így valójában születésétől fogva bűnhődik: „Az én büntetésem – a természetem idegensége – előbb kezdődött, mint a bűnöm, s tart, ameddig élek.”
Házassága egy katasztrófa története, s a krízis lezárulásával személyisége katartikus módon megtisztul. Ezért sincs lelkifurdalása. „Nem, nem bűntudatot éreztem, csak dacot. Haragot a világ ellen, amely élni lökött, s aztán ezt csinálta velem.”
De hogy mégis könnyítsen a lelkén, leírja az eseményeket néhány füzetbe. Ez nem vádirat, a célja, hogy Nelli magyarázatot találjon a vele történtekre, megértse saját lényét, számot vessen az életével. Ugyanakkor a történteket igyekszik – magával a leírással is – végleg eltávolítani magától.
Nelli lényegében a másság jogának megőrzéséért küzd, de az ő mássága nem egy társadalmi csoporté, hanem egy olyan egyéné, aki a társadalmon kívülinek tekinti magát.
Alakja a regény végére szoborszerűvé válik. Az emlékek lejegyzésének időpontjában a múlt már végérvényesen lezárult: a jelenben az elbeszélő már semmi további változásra nem vágyik. Most már minden úgy van jól, ahogy van: kivívta a vágyott magányt, így személyisége ki tud teljesedni.
Az egykori pusztai lány, megszabadulva a házasság „rabságából”, hasznos és tevékeny nő lesz, aki továbbra is megőrzi különállását, de részt vesz a világ hétköznapi életében. A tevékenységi láz és a világidegenség változatlanul megmarad (Nelli továbbra sem „elegyedik” a világgal), de megtalálja hozzá a társadalom számára is elfogadható szerepet.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
