A tékozló fiú alakja kissé hasonlít Ábelhez, akit testvére, Káin irigységből megölt. Ábel az első gyilkosság, az első gonosztett, az első gyűlölködés áldozata. Ő is és a tékozló fiú is Jézus alakjának előképei, hiszen az alázatosság, az ártatlanság, a nincstelenség és a szerénység mutatkozik meg a jellemükben. Így az „ahogy megjött ő is a Bibliában” sor akár Jézus Krisztusra is vonatkozhat.
A versben azonban a hazatérés nem ad egyetemes feloldozást, mivel az emberek, akik visszafogadják, éppoly elesettek, mint maga a hazatérő. Pilinszky tehát átértelmezi a tékozló fiú történetének bibliai jelentését.
A lírai hős hazaérkezik, s bár tele van gyöngédséggel és szeretetvággyal, a viszontlátás jelenete mégis szorongató és fájdalmas. Az öreg szülők várják otthon, hívnák, ölelnék, de ő nyugalmat így sem lel, kevésnek érzi a megtalált „ősi rendet”. A világrendet összeomlani látó ember hazátlan lett, magányosnak érzi magát, hazatérése tragikummal terhes.
Ennek oka az, hogy a pusztulással szembesülő ember többé már nem találja meg a helyét a világban. Abban a kisvilágban, ami azelőtt az otthona volt, többé már nincs helye, mert sorsszerű magányra van ítélve, az otthontalanságot mindenhová magával hordozza. Ez az otthontalanság egy kozmikussá növelt képben kap hangot: „Kikönyöklök a szeles csillagokra” – ez egy kozmikus tágasságú kép, amely a kisvilágból való kilépést érzékelteti.
A 19-43. sorban váratlan perspektívaváltás következik: a lírai én és a szülők viszonya helyébe az én-te kapcsolat lép. Nem egyértelmű, hogy pontosan ki az a „te”, aki felé a vágyakozás, a könyörgés, a panasz irányul, aki nélkül üres a világ és értelmetlen az élet. Lehet a beszélő szerelmese, de lehet az apja vagy az anyja is, esetleg Isten, vagy mindezek együtt.
Lényeg, hogy az egymásra találás nem lehetséges, mert akárki is a „te”, nem értik egymás nyelvét. Nagy erejű, archetipikus nyelvi-képi elemek, ősi toposzok érzékeltetik a beszélő hiányérzetét (magára hagyott kisgyerek sírása, üldözött vadállat riadalma, a tűzhalál elől menekülő madarak, összeomló világtorony robaja).
A bábeli torony történetére is utalhatnak a következő sorok: „Iszonyu terhe / omlik alá a levegőn, / hangokat ad egy torony teste.” Ám a bibliai jelentést átértelmezi a költő: a Bibliában Isten összezavarja az emberek nyelvét, hogy ne értsék meg egymást, így lehetetlenné válik köztük a kommunikáció. Itt a versben azonban nem ember és ember, hanem Isten és ember között lehetetlenül el a kommunikáció.
Majd a 3. részből fog kiderülni ugyanis, hogy a beszélő Istent keresi, vele szeretne szót érteni, hogy megértse a világot, tőle vár választ, magyarázatot, vigaszt. Ám Isten nem mutatkozik meg előtte. Szólni sem tud már hozzá: „nem beszélem a te nyelvedet”.
A sikertelen kapcsolatfelvétel ember és Isten között magányossá teszi a lírai ént, akinek számára már csak egyetlen bizonyosság létezik: a hiány. Istennek lennie kellene, de nincs, vagy nem a beszélőt kielégítő személyességgel van. Hasonló élmény ez, mint amire Nietzsche célzott: Isten meghalt, elhagyta az embert, kívül áll az emberi világon. Az ember magára maradt az üres mindenségben.
Csak a hiányérzet maradt, amit az ember nélküli, elhagyatott, magányos tárgyak dermesztő, félelmetes állóképe jelenít meg („Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.”). Ezek a kallódó hétköznapi tárgyak természetes módon illenek bele a világpusztulásba.
Végül a halott tárgyak közt magára maradt ember is tárggyá válik: a lírai én is már csak egy dermedt, élettelen tárgy („Kimeredek a földből.”). A vers képei iszonyú mozdulatlanságba, egy félelmetes állóképbe futnak össze. Mintha a maradék élet beleveszne a föld szervetlen sivatagába.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
