Az 1. rész egy látomás, amely a világvége-jóslatot tartalmazza. A pusztulás töredékes képekben jelenik meg. A költő önmagát jeleníti meg a pusztulásra ítélt világban.
6 szakaszból áll.
Az 1. sor egy személytelen kijelentés a világ elhagyatottságáról: „Mert elhagyatnak akkor mindenek.” Ez egy okhatározói félmondat, amely külön versszakot képez, és érzelmileg az apokaliptikus élményt kiváltó szorongást fejezi ki.
A kezdés ódon, biblikus jellegű, archaikus (az „elhagyatnak” egy szenvedő ige, amely a 16. századi bibliafordítók nyelvét imitálja, akárcsak a „mindenek” szó). A világvége mitikus jövőjébe visz.
Hiányzik az előzmény, erre utal a mondat töredékes volta: a „mert” kötőszó jelzi, hogy egy előzőleg megkezdett, de itt ki nem mondott gondolatsor folytatása és lezárása ez a mondat. Miért nincs kimondva? Vagy azért, mert olyan magától értetődő, hogy mindenki tudja, vagy olyan szörnyű, annyira tele van bűnökkel és borzalmakkal, hogy a lírai én nem bír beszélni róla, megnevezhetetlenek tartja.
Az „akkor” időhatározói névmás egyszerre utal visszafelé, az elhallgatott, kihagyott főmondatra, és előre, a mitikus jövőre (a világpusztulásra).
A 2-8. sor (2. versszak) a világvége megjövendölése. Nem egy vízióról vagy látomásról van szó, hanem egy tényszerűen tudott jövő feltárásáról, ami elkerülhetetlenül bekövetkezik. Ezt jelzik a kijelentő jellegű mondatok, amelyek megfellebbezhetetlen igazságokat nyilvánítanak ki.
A biblikus hangütés ellenére a vers másfajta apokalipszist ír le, nem olyat, mint a Biblia. Nemcsak a bűnösök „hagyatnak el”, hanem minden és mindenki. Nemcsak az emberek pusztulnak el, hanem a világ is széthullik: a dolgok elkülönülnek egymástól, alkotóelemeikre bomlanak szét („Külön kerül az egeké, s örökre / a világvégi esett földeké, / s megint külön a kutyaólak csöndje”).
A világ szétomlása csendben, nagy mozgások nélkül megy végbe, a folyamatot csaknem állóvá merevített képek jelenítik meg. Nincsen cselekvő, minden önmagától történik. Tehát a pusztulás nem kívülről érkezik, hanem belül, magukban a dolgokban munkál. A két hasonlat, a „tébolyult pupilla” és a „figyelő vadállat” a dühöngő, oktalan pusztítás lehetőségét villantja föl.
A 9-12. sorban megjelenik a lírai én, a világban kallódó, szenvedő ember. A beszélő egy számkivetett, szorongó, hányódva virrasztó ember, aki figyeli, átéli és értelmezi az eseményeket. Itt egy olyan hasonlatot használ Pilinszky, amely rokonítható az emberiség ősképzeteivel: „hányódom én, mint ezer levelével, / és szólok én, mint éjidőn a fa”.
A 13-24. sor kérdések sorozata, amely nem más, mint kérdés formájú ténymegállapítások sora: a kérdő mondat csupán retorikai, poétikai formula, valójában állításokról van szó. A hányódó ember, a világkatasztrófa tanúja világgá kiáltja minden élőlény panaszát és szenvedését, az emberi boldogtalanságot.
Ebben a részben a szöveg retorizáltsága is nagyobb (szinonimák, anaforás szerkezetek, pl. „ismeritek?”, „értitek?”, „tudjátok?”).
A kérdések, melyek valójában kijelentések, tragikus mélységekbe világítanak le. Az idő rémuralmát, a mulandóságot érintik (azt kérdezi, ismeritek-e „az évek vonulását”, „a mulandóság ráncát”), az árvaságot, a tudatalattinkban rejtőző, ősi, mitikus szörnyeket („az örökös sötétet / hasadt patákon, hártyás lábakon” taposó fájdalmat).
Ezek a kérdések valójában kijelentések a fájdalomról, a szenvedésről (de ki a megszólított?). Utal az ember okozta szenvedésre, a fegyenclétre, a kiszolgáltatottságra, a koncentrációs tábor emlékeire, képeire („Az éjszakát, a hideget, a gödröt, / a rézsut forduló fegyencfejet”). Ebből a szenvedésből nem fakad sem feloldozás, sem remény, hiszen nem a bűneinkért sújt minket. Teljesen értelmetlen.
A „mélyvilági kín” képe azt sugallja, hogy az emberi lét végeérhetetlen szenvedés. Ennek a szenvedésnek nincs oka, nem valamiféle bűn következménye, hanem állandósult állapot, amely hozzátartozik az élethez. Ezért zajlik a földön folytonos és örök világvége.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
