A 25-26. sor egy baljóslatú kép. A „Feljött a nap” mondat visszakapcsol a verskezdő képhez, a „kelő naphoz”, de ami ott még jövő, az itt a jelenben már befejezett tény. A napfelkelte látomása, színei jelennek meg, de ezek nem szépek, hanem nyomasztó, félelmetes, szorongató, rejtélyes hangulatot árasztanak.
A nap infravörös sugárzása lényegében egy természeti katasztrófa képzetét idézi fel. Ugyanakkor az „infravörös” szó sokféle képzetet felidézhet, a modern korra, a 20. századra is utal, a sugárzó hőt is eszünkbe juttatja, és mivel innen van a láthatón, rémisztőbb, mint bármely más szín. A kozmikus katasztrófa hangulatát árasztja.
A 27-30. sor az útjára induló embert jeleníti meg („Így indulok. Szemközt a pusztulással”). A lírai én már nincstelen, csupán az élete és a rabruhája az övé.
A „Nincs semmije” tagadó mondatot három rövid állító mondat nyomatékosítja: ezek negatív birtoklást fejeznek ki, és szaggatottak, szinte koppannak: „árnyéka van. / Meg botja van. Meg rabruhája van.” Az, amije van, csak fokozza a hiány érzetét.
A 2. rész témája a lírai én sorsa, hazatérése. Azért indul el, hogy visszatérjen otthonába, az ősi házba. Itt E/1. személy és az én-te viszony uralkodik.
A 2. rész nemcsak előzménye, hanem következménye is az 1. résznek. 3 szakaszból áll.
Az 1-2. sorban a lírai én értékeli helyzetét. Reményei meghiúsulnak, szembesül a világ ridegségével. „Ezért tanultam járni!” – kiált fel méltatlankodva, felháborodva, hiszen becsapottnak érzi magát. A járás, a helyváltoztatás már csak arra jó, hogy hazatérjen és újabb csalódás és keserűség érje. Csupán a keserűség maradt neki.
A felkiáltás eredetileg kérdő formájú lenne: „hát ezért tanultam járni?” De a kérdő forma helyett a költő kijelentő módot használ, ami jelzi, hogy józanul tudomásul vette a helyzetet. Ugyanakkor az elégikus panasz, a vágyakozó könyörgés hangján szólal meg (mintha egy modern kori jeremiádot hallanánk).
A 3-10. sor a hazajutás vágyát fejezi ki (honnan hova indult?). Hazafelé menetelés közben természeti képek tűnnek fel (fák, levelek, erdő), amelyek a tovatűnt boldogságra emlékeztetik. Fájó nosztalgiával idézi fel a boldog múlt emlékét (a gyermekkort, az emberi kapcsolatok kis világát, a lelki békét).
Az elvesztett paradicsom jut róluk eszébe („Valamikor a paradicsom állt itt.”), ez a paradicsom átvitt értelemben az emberiség elvesztett édene.
Most szembesül a pusztulással, minden oda, s a lírai én megrendülve, meghatódva, sajnálattal látja ezt (gyöngéd érzéseit a kicsinyítő, becézgető nyelvi elemek fejezik ki: „fácskákat s ágacskáikat”).
A 10-18. sor a hazaérkezést mutatja be. A lírai én visszatér otthonába, de mintha bizonyos szégyenkezéssel tenné ezt, akár a Bibliában a tékozló fiú („ahogy megjött ő is a Bibliában”). Mintha neki magának lenne kínos, hogy a látszat mögé látott és hite megrendült. Ezért hasonlítja magát a tékozló fiúhoz, akinek példázatos története a szeretet és az irgalmasság erejét fejezi ki.
A kisebb fiú, aki elment és eltékozolta örökségét, azért kapott több szeretetet, mint bátyja, mert ráhagyatkozott apja szeretetére, a szeretet és irgalom után való vágy vezette haza. Az idősebb fiú viszont érzéketlen volt a szeretet és az irgalom erénye iránt, és ellenséges az öccsével szemben.
A tékozló fiú példázata megmutatja, hogy az elkövetett bűn, ha fölismerjük, bevalljuk és megbánjuk, az önismeret, az alázat, a jóság és a fölemelkedés forrása is lehet. Minden állapotunk magában rejti a döntő átalakulás lehetőségét. A tékozló fiú hazatérésekor érti meg, hogy a szabadság a szeretetben van, s mindenhol találhatunk olyanokat, akiket szerethetünk, de elsősorban az atyai házban.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
