Julien példaképe Napóleon, akit azért bálványoz, mert a semmiből indult és diadalmas hadvezérré vált. Kisgyerekként Julien katona akart lenni, mert fellelkesítette Napóleon példája és az, hogy abban a korban a szegény, de tehetséges emberek fiatalon tábornokká lehettek. Ám Napóleon iránti rajongását titkolnia kell, célja ugyanis a francia társadalom legfelsőbb köreibe való bekerülés.
Kiválasztottság-tudata van, és eldönti, hogy célja eléréséhez a legjobb eszköz a képmutatás lesz. Saját magát Tartuffe, egy alkalommal a regény végén pedig Jágó alakjával jellemzi.
14 évesen rádöbben, hogy a felemelkedés csak a papi pályán lehetséges, ezért feladja a katonai pályáról szőtt álmait. Bámulatos emlékezőtehetsége van, amit arra használ, hogy megnyerje az öreg Chélan abbé jóindulatát (szóról szóra megtanulja az Újszövetséget latinul). Rendszeresen eljár az öreg plébánoshoz, aki teológiára oktatja.
Julien hitetlen, sőt, mások vallásosságában se tud hinni, de úgy tesz, mintha hívő lenne. Amikor betér a templomba, az csak a külvilágnak szóló képmutatás.
Julien alapjában véve tiszta szívű, lelkes, tehetséges, okos, becsületes, értékes fiatalember, de célja eléréséhez meg kell tagadnia értékeit. Ha önmagát adja, akkor lent marad a mélyben, ha érvényesülni akar, akkor szerepet kell játszania.
Látszólag azonosul környezetével, de közben ragaszkodik belső függetlenségéhez, szellemi önállóságához. Titokban megveti a kor gonosz, bűnös világát, de a siker érdekében alkalmazkodik is annak törvényeihez.
Álszent, hazug szerepet erőltet magára, csakhogy természeténél fogva képtelen a színlelésre, mert rendkívül szenvedélyes és impulzív. A számító magatartás is annyira távol áll tőle, hogy hónapokig gyakorolnia kell. Hatalmas utat jár be, míg eljut addig, hogy képmutató lesz.
Valójában a társadalmi körülmények kényszerítik rá a törtetésre és a képmutatásra („Sajnos, nincs más fegyverem! Ha más korban élek, igazi hőstettekkel tűnök fel.”). A tartuffe-i álarcot kényszerűségből, undorodva hordja, fuldoklik a magára kényszerített szerepben.
Végeredményben túlnő a csupán törtető, átlagos karrierista típusán. Szenved az örökös színészkedés miatt, és ki-kiesik szerepéből. A lelkiismerete is gyakran megszólal s a felszín alatt továbbra is rejtegeti emberi értékeit. A belső önvizsgálat, az önvád, bűnösségének tudata és az érzés, hogy milyen hitvány szerepet játszik, fölé emelik az igazi Tartuffe-öknek.
Ő valójában egy anti-Tartuffe, akinek a színlelést kell színlelnie. Sikereit többnyire annak köszönheti, hogy kiesik a szerepéből, botlásokat követ el, és kiütközik valódi énje. Aragon, a jeles francia író (1897-1982) „fordított Tartuffe”-nek nevezte.
Bár a papi pályával próbálkozik, a katonaság iránti rokonszenve később is megmarad, ezt jelzi pl. hogy jellegzetes katonai vezényszavakkal (pl. „Fegyverbe!”) biztatja magát. Munkahelyeit harctérnek, az embereket (a nőket is) legyőzendő ellenségnek tekinti. Például de Rênalné meghódítását katonai feladatnak és önmaga iránti kötelességnek fogja fel, haditervet is készít hozzá.
Nem a szerelem motiválja a szeretői viszony létesítésére, hanem alantasabb indokok. Egyrészt a hódító férfi szerepét játssza, másrészt felül akar kerekedni de Rênal úron azzal, hogy elcsábítja a feleségét. Azonkívül le akarja körözni Valenod-t is, aki reménytelenül vágyakozik de Rênalné után, de nem tudta elcsábítani. Julien úgy érzi, az asszony megszerzésével legyőzi azt a két férfit, akit hitványnak tart.
Szerelmi hódításainak emellett van másik motívációja. A hiúságát akarja kielégíteni és egyfajta teljesítménykényszer is hajtja: bizonyítani akar önmagának (megmutatni, hogy van elég bátor). Erős késztetése van arra, hogy a maga elé tűzött célt tűzön-vízen át is elérje, legyőzze az akadályokat és csak azért is megszerezze azt, amit akar.
A nőkben eleinte kihívást lát, legyőzendő ellenfelet, és csak akkor kezd szerelmet érezni, amikor már megkapta őket. Később azonban intenzív érzelmi kapcsolat alakul ki a szerelem nélkül kezdett viszonyokból (tehát ezek nem puszta testi kapcsolatok).
A nőkkel való kapcsolataiban Julien ugyanúgy felfelé tör, mint a karrierjében. Ebben is ambiciózus: csak a rangban fölötte álló, szép és más férfiak által is csodált nők érdeklik (nem kell neki pl. Elisa, a szobalány). A szeretői viszony során az a célja, hogy megszűntesse azt a hierarchikus viszonyt, amely kezdetben fennáll közte és szeretője között.
Mivel eleinte nem a szenvedély hajtja, nem tudja igazán élvezni a lopott gyönyöröket. Először becsvágyból közeledik de Rênalnéhoz, később az érvényesüléshez vezető út egyik fontos állomásának tekinti a kapcsolatot (de Rênalné sok hasznos dologra megtanítja, pl. a nemesi osztály szokásaira, elmagyarázza neki a város politikai helyzetét, felnyitja a szemét a korrupciós ügyekkel kapcsolatban stb.).
Julien csak pillanatokra feledkezik meg szerepéről és a képmutatásról, de amikor félrecsúszik a Tartuffe-álarc, akkor észreveszi, hogy esztelenül szerelmes de Rênalnéba.
Szerelmük kifejlődését az író aprólékos gonddal rajzolja meg. Nem könnyelmű fellobbanásról van szó, hanem lassú kikristályosodási folyamat eredményeként születik ez az érzés. Később a viszonynak vége szakad, mert de Rênal úr gyanút fog és Juliennek távoznia kell. Részben Elisa árulása miatt hagyja el Verrières-t, részben a becsvágy hajtja, hogy továbbálljon.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
