A másik nyitva hagyott kérdés az, hogy Julien miért akar meghalni. Akkor kezdi csak élvezni, hogy él, amikor már nem hajtja a karriervágy, mégsem az életet választja, hanem a halált. Elhárít minden lehetőséget a menekülésre: szökni nem akar, a tárgyaláson nem védekezik, hanem vádolja önmagát és sértegeti az esküdteket. Magatartása tudatos: célja az, hogy halálra ítéljék és kivégezzék. Miért választja a halált?
Julien egy vakmerő hazárdjátékot űzött és a végén beleszédült ebbe. Ha folytatja a képmutatást, akkor elpusztul jobbik énje, amit meg akar őrizni. Ha nem folytatja, akkor elveszíti a társadalmi felemelkedés esélyét. Kísérletet tett, hogy csak színlelje az alkalmazkodást a kor romlott erkölcseihez, és közben belül megőrizze emberi értékeit, de a kísérlet kudarcot vallott.
Rájön arra, hogy ha fel akar törni, akkor egyre gátlástalanabbá kell válnia, egyre nagyobb bűnöket kell elkövetnie, és egyre nagyobb képmutatásra kell kényszerítenie magát. Ez a végtelenségig nem megy, ezért dönt úgy, hogy kilép az életből, ami lényegében a társadalomból való kivonulást jelenti
Emellett azért választja a halált, hogy megmentse lelki épségét. A börtönbeli magatartása tudatos öngyilkosság, önként vállalt halál, mely visszaadja emberi méltóságát, amit a hitvány szerepjátszás lerombolt.
Julien sorsa a cselekvésre született, becsvágytól fűtött ember tragédiája, aki az érvényesülés érdekében kénytelen letérni az egyenes útról. Ha be akar illeszkedni a társadalomba, akkor annak nemcsak külsőségeit kell magáévá tennie, hanem erkölcseit is, amire viszont képtelen. Azért kell elbuknia, mert mégsem tudta feladni igazi énjét.
A Vörös és fekete alapgondolata hasonló a Bűn és bűnhődés alapgondolatához. Stendhal is a napóleoni ember típusát vizsgálja. Julien ugyanúgy nem tud végül megfelelni az általa választott szerepnek, ahogy Raszkolnyikov sem, s mindkettőjüknek a börtönbe kerülés adja meg önmaguk megismerésének és a bűnbánatnak a lehetőségét.
Stendhal regényében azonban rendszerint társadalomkritikai vonulatot is felfedeznek. Dosztojevszkijjel szemben Stendhalnál fölvetődik a közösség felelőssége, Julien pedig egyszerre jelenik meg a restauráció Franciaországának kihívójaként és áldozataként. Magatartása szembeszegülés a kor társadalmi erkölcseivel.
Alakjának megformálásával Stendhal az érvényesülésért harcoló fiatalember típusát teremtette meg. Julien Sorel az első azoknak a regényhősöknek a sorában, akiket az európai realista regények több változatban is megjelenítenek. A fiatal, karrierista törtetők, akiknek útja sok csalódást tartogat, kedvelt hősei a realista íróknak (Balzac, Thackeray).
Világkép: Nemcsak egy kettétört karrier történetét ismerjük meg a regényből, hanem a társadalom hazug erkölcseit is. Hiszen főszerephez jut az intrika, mindenki hazudik és alakoskodik, és aki érvényesülni akar ebben a világban, annak ezekhez a játékszabályokhoz kell alkalmazkodnia.
Az író leleplezi a kort, amelyben él; egy kiábrándító, félelmetes világot mutat be. Saját korát a teljesítetlen ígéretek, a beteljesületlen remények, a kihasználatlan energiák és az elkallódó tehetségek koraként ábrázolja.
Egy helyen keserűen kifakad: „Igen, uraim, a regény: tükör, hosszú úton vándorol. Hol az ég kékjét tükrözi, hol az út pocsolyáinak sarát. És maguk erkölcstelenséggel vádolják azt az embert, aki a tükröt viszi? A tükör pocsolyát mutat, és maguk a tükröt vádolják! Vádolják inkább a pocsolyás utat, még inkább az útbiztost,aki tűri, hogy ott poshadjon a víz s megszülessék a pocsolya!”
Stendhal világlátása keserű, de nem pesszimista. Ezt abból érzékelhetjük, hogy tiszta jellemeket is alkot (Julien, de Rênalné, Mathilde, Chélan abbé, Pirard abbé).
Társadalomábrázolása szűkebb körű, mint Balzacé, aki regényciklusokban gondolkodott. Stendhal nem szélesíti úgy ki a társadalom rajzát, mint nagy kortársa, mert jobban érdekelte az ember belső világa (a külső körülményeket vázlatosan mutatja be, viszont mély lélektani elemzést nyújt).
A korszak silánysága, kicsinyessége, távlattalansága nem annyira a külső eseményekben, hanem a szereplők gondolkodásában tükröződik, a vágyak és lehetőségek állandó mérlegelésében. Stendhal adott embertípusok lélekrajzába sűríti bele korának jellemző vonásait, ettől lesz a Vörös és fekete hiteles korrajz és nagy realista regény.
Fogadtatás: bár a szakmai tudat „jobb” műnek tartja Stendhal másik regényét, A pármai kolostort, a közvélemény szemében a Vörös és fekete minden tekintetben slágernek bizonyult.
Utóélet: a regénynek eddig három filmfeldolgozása készült, az első (1956, Gérard Philippe főszereplésével) a legismertebb.
