Néhány konkrét vers a ciklusból:
Az 1. vers címe: A nyugodt csoda. Az egész Tücsökzene ciklus keletkezésének alaphelyzetét beszéli el. Szinesztéziás képekben teszi érzékletessé a költő a rét fűszeres illatát, a meleg szénaszagot, a csillagos, holdfényes ég harmóniáját. A világ szépsége, a hang, az illat és a látvány érzékelése egy belső emlékezési folyamatot indít el a beszélőben.
A nyugodt csoda
Tudom, semmi, de semmi közötök
hozzám, butuska tücskök a fű között,
mégis jólesik azt képzelni, hogy
mikor, így este, ablakot nyitok,
nekem üzentek, sok hű kis barát,
lelkendezve, hogy csak szép a világ –
és hogy amiként szobámba a rét
vigasznak lengeti be fűszerét,
a hömpölygő, meleg szénaszagot
s benne az ezer szikra csillagot
s a parázs holdat, ti is úgy külditek,
olyan lélekkel, köszöntésetek,
úgy építitek, hangokból, puha
zenéből, ide, az ágyam köré,
az izgatott nap romjai fölé,
azt, ami örömünk volt valaha,
közös örömünk: a nyugodt csodát,
a zengő, boldog, nyári éjszakát.
A tücsökzene motívum a ciklus visszatérő eleme (pl. megjelenik: 8, 29, 179, 342, 345 számú versekben) és szervezőereje, amely egységbe fogja a költő töredékes emlékeit, melyek élethelyzetekre, történésekre, tudatváltozásokra épülnek.
A 2. vers címe: Síppal, hegedűvel. A tücsökciripelés hangzásbeli jellegzetességeit adja vissza az „ű” és „í” hangok halmozásával. Az áradó, egyre sűrűsödő, vidám zene magával ragadja a költőt, lelke kiszakad a valóságból és megtelik ihlettel.
Síppal, hegedűvel
Ü-vel, i-vel kezdődik a nyitány,
síppal, hegedűvel. Egész délután
szólt már; de ahogy száll az éji csend,
úgy frissűl – hallod? – ami benne zeng:
ű zeng, i cirpen, mélyen, magasan,
válasz villan rá s máris vége van,
ű-rű-krű, kri-kri, minthogyha a fű –
ezer hang együtt mindjárt gyönyörű,
s mind sűrűbben zeng, és gyűrűzve, mint
sziget körűl a hab ostroma, mind
sűrűbb a zene, árad, megtolúl,
s ütve-penditve keresztűl-kasúl
a felszikrázó ü-ket és kri-ket
s hang-nyilaikat, fény-gyűrűiket
úgy csapja égig e tündérkürtcsatát,
idegeid, füled káprázatát,
hogy másnap is csupa i vagy meg ű,
csupa síp, csupa tücsökhegedű.
A 9. vers címe: Egy Volt a Világ. A gyermeki létezés harmóniájának, idilljének emlékét hívja elő a költő, amikor még egységben létezett a világgal, a természettel és a többi emberrel. A lét egységes egész volt és örömteli, ugyanakkor ez a létállapot a gyerekkor lezárulásával örökre és véglegesen véget ért. Ezt nyomatékosítják a múlt idejű létige ismétlései és a nagybetűs kiemelések.
Egy Volt a Világ
Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság.
Égen és földön mosolygott a rend.
A nap hajnalban mindig megjelent,
mennyei munkás, hős, nagyrabecsült,
barát, aki velem kelt és feküdt,
és fűtött nekem és világitott.
Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott;
és eső jött és elverte a port,
s éjjel szelíden csőszködött a hold.
S mindezt nekem tették, személyesen,
és érdekes volt látni, hogy milyen
ügyes az ember. Én is az leszek?
Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!)
Borzongó percek s naphosszú öröm:
a tengertől még nem váltam külön,
nem voltam sziget… Imák és csodák:
szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.
A tenger és a sziget metafora a beszélő visszatekintő, bölcselkedő, létértelmező magatartására utal (Babits Mihály Sziget és tenger című kötetét idézi fel). Már lezárt tény, hogy a beszélő világából eltűnt az a „mosolygó rend”, amely a régmúltban még megvolt, de az öntudatra ébredéssel felbomlott. A 4. fejezet versei már jelzik ennek a rendélménynek a megbomlását.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
