Az első 4 strófában a lírai én és megszólítottja, Gina áll a középpontban. A találkozás újból felidézi a fájdalmas emlékeket a vers beszélőjében, ugyanakkor most már inkább szánalmat érez volt szerelme iránt, aki megbánta, hogy elutasította őt. Némi keserű önigazolás, önelégültség és szemrehányás is érződik a hangjában.
Vajda János szerette volna, ha Gina megbánja, hogy annak idején nem méltatta figyelemre őt. Ezért a versbeli Gina, aki már megöregedett (55 éves), most, amikor már késő, megbánja, hogy annak idején nem viszonozta a költő szerelmét („És folyni látom, majd ha már késő lesz, / A megbánásnak könnyét arcodon.”)
A költő elégtételt érez, hiszen hajdani esdeklései, jóslatai immár valóra váltak: „Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz”, „Mi vagyok én neked, most már tudod”, „Imába, dalba foglalt szerelem / Örökkévalósága a halálban… / Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!”
A hangsúly a beszélő személyén van, az ő érzései, hangulata határozzák meg a vers tónusát. Szemére hányja volt szerelmének hűtlenségét, aki ráadásul olyanokra pazarolta a szépségét, akik nem voltak méltók rá („Ki bájaidból méltatlan vadakra / Pazaroltál nem értett kincseket”).
A lírai én kihangsúlyozza, hogy csak őneki volt igazán fontos Gina, csak ő értette meg igazán Ginát, csak az ő fájdalma, vesztesége igazán nagy, és csak ő képes felidézni az öreg Gina fiatalkori, szép arcát.
Szembesíti a hűtlen Ginát mindazzal a fájdalommal, szenvedéssel és kitartó hűséggel, amely iránta való szerelmét jellemezte. Reméli, hogy így Gina végre megismeri és megérti őt.
Ez be is következik, csakhogy Gina későn érti meg, mit jelentett neki a férfi: most már mindketten öregek, és úgy ülnek szemben egymással, mint „siralomházi lelkek”, akik már csak az elmúlásra, a halálra várnak.
A Gina-szerelem nem harmonikus érzelem volt, hanem gyötrő, égető, pusztító testi szenvedély, amely csillapíthatatlan kínt okoz. Így a vers beszélője expresszív, mitikus képzettársításokkal érzékelteti hatalmas fájdalmát, pl. „E lélek a te Veszta-templomod”. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy most már ő maga is csak szánalmas, elhagyatott öregember, „siralomházi lélek”.
A soha el nem nyert boldogság, amit nem lehetett elveszíteni sem, mert a költő nem birtokolta soha („Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, / Az el nem nyert éden fájdalma van”), a mai napig keserű fájdalommal tölti el a lírai ént, pedig harmincegynéhány évvel vagyunk a Gina-szerelem fellángolása után.
A múlt és a jelen egybemosódik, hiszen a beszélő fájdalma olyan intenzív, mintha csak tegnap vesztette volna el Ginát örökre. Azaz még elveszteni sem tudta, mert nem volt az övé soha, hanem inkább csak az derült ki véglegesen, hogy az iránta való szerelme viszonzatlan és reménytelen, és örökre az is marad.
A legszebb Gina-versek egyfajta mitikus jelleggel is bírnak, kín és gyönyör társul bennük, és a tér és az idő is sajátosan más lesz, hiszen a Gina-mítosz számára megállt az idő: egyetlen örökkévaló perc itt az idők kezdete és vége. Valóság és képzelődés, álom és ébredés között, révületben fogantak a legelragadtatottabb Gina-versek.
A Harminc év után alapmotívumai közé taroznak a katolicizmust idéző vallási kifejezések, mint pl. lélek, megbánás, oltár, sír, földi lét, ima, örökkévalóság, vezeklés, „eljegyzett az ég”, éden. Az alapmotívumok másik csoportját pedig a versben megjelenő mitologikus elemek alkotják, mint pl. „oceánból elsülyedt sziget”, Veszta-templom, sötét rémteli erdő.
A vers stílusa előmodern (a romantika és a szimbolizmus közötti átmenet korszaka), legfontosabb kifejezőeszközei: alliteráció, halmozás, felkiáltás, körülírás, fokozás, inverzió, metafora, hasonlat, megszemélyesítés, allegória.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
