Hamlet személyisége, lelki alkata:
- Magányos, rokontalan lélek, önmaga által teremtett magányba van zárva.
- Kifinomult, töprengő, elmélkedő alkat, általában gondolataiba merül.
- Szenvedélyes természet és büszke is.
- Búskomorságra, melankóliára hajlamos.
- Apját mélyen gyászolja, elvesztésével nemcsak egy szülőt vesztett el, hanem az egyetlen embert, aki ideálja, példaképe is volt („Hyperion”, „ő volt az ember”, „homlok Jupiter / Sajátja: szem Mársé, mely fenyeget, / S parancsol egyben: állás Mercuré”).
- Megfontolt egyéniség, idegen tőle a hebehurgyaság. A bosszúállással kapcsolatban is felelősségteljesen gondolkodik: mindenekelőtt meg akar bizonyosodni arról, hogy Claudius valóban elkövette a gyilkosságot. Ezután mindenki számára nyilvánvalóvá akarja tenni Claudius bűnösségét, hogy az emberek megértsék: nem a személyes bosszúvágy vezeti, hanem igazságot szolgáltat.
- Tudós, művelt, intellektuális típus, aki visszavágyik a wittenbergi egyetemre – az, hogy Wittenbergben tanult, szimbolikus értelmű: a wittenbergi egyetem a lutheranizmus jelképe (Luther itt hirdette ki híres 95 tételét), a lutheranizmus pedig az emberi lélek belső tereit kutatja.
- Hamlet a legmélyebb, legőszintébb önmegértési igénnyel rendelkező Shakespeare-figura. Összetett, modern személyiség, ezt monológjaiból érzékelhetjük. A cselekvésről folyton az önreflexióra vált. Hazatérve Wittenbergből készen áll arra, hogy a világot és önmagát is vizsgálat tárgyává tegye. Önvizsgálatának alapkérdése: ki is ő valójában, és mi a dolga az adott helyzetben.
- Wittenbergből hazatérve elveszti régi énjét, nem lehet többé magánember (nem mehet vissza az egyetemre), de nem lehet közéleti szereplő sem (nem foglalhatja el apja trónját). Addigi naiv optimizmusa a múlté, elveszti hitét, válsághelyzetbe kerül („Egy tű fokát nem ér az életem.”).
- Claudius uralma alatt sem mint egyén, magánember, sem mint állampolgár nem bír létezni, mert elfogadhatatlan számára a szituáció. Magánemberként nyomasztja apja és a benne látott példakép elvesztése és az udvarban tapasztalt erkölcsi romlás. Közszereplőként (királyfiként) apjától törvényes leszármazást és kötelességeket örökölt: felelősséggel tartozik önmagának és másoknak, csakhogy nagybátyja miatt nem tud trónra lépni és teljesíteni az uralkodói feladatot, amire nevelték.
- Embereszménye: sztoikus emberideál (a bölcs a „sors öklözését vagy jutalmait” egyképp fogadja, és semmilyen szenvedélynek nem válik soha rabjává). Saját halálára, az elmúlásra is nyugodtan gondol („Ha most történik: nem ezután; ha nem ezután, úgy most történik; s ha most meg nem történik, eljő máskor: készen kell rá lenni.”) Az életét nem félti, csak jó hírét, becsületét, erkölcsi tisztaságát.
- Korának legmagasabb szintjén gondolkodik, az erkölcsi rendet tartja a legfőbb jónak. Nem képes élni a bűnökkel teli világban, nem bírja elviselni az erkölcsi értelemben vett mocskot („Én nem gyönyörködöm az emberben.”)
- Jó emberismerő. Környezetét gyanakvással fürkészi, gyakran próba elé állítja. Több szereplőnek is felteszi a kérdést, mi hozta őket Helsingőrbe (I. felvonás 2. szín: Horatiónak, II. felvonás 2. szín: Rosenkrantznak és Guildensternnek), ezáltal kifürkészi céljaikat és ennek megfelelően alakítja ki hozzájuk való viszonyát. (Aki Hamlet apjának temetésére jött, az barát, aki Claudius esküvőjére, az ellenség.) A megkérdezett szereplők észre sem veszik, hogy kérdésével Hamlet vizsgáztatja őket.
- Hamlet még anyjában és szerelmében sem bízhat meg, pedig érzelmileg erősen kötődik hozzájuk, ezért velük való találkozásai a dráma legfeszültebb jelenetei. Magatartásukat árulásként értelmezi.
- A Dániában történt egyedi esetet általánosítja, az egész világ romlottságaként éli meg („Bánj mindenkivel érdeme szerint: melyikünk kerüli el az akasztófát?”). Kiábrándultságában első gondolata az öngyilkosság („Nyomasztó nékem e világi űzlet!”). Nem szembeszegülni akar a világ romlottságával, hanem menekülni tőle. Ám a vallás tiltja az öngyilkosságot, ezért ha ragaszkodik az erkölcshöz, Hamlet nem léphet ki az életből. Ez tovább fokozza levertségét, kétségbeesését.
- Az egész világtól megcsömörlik, világundorának legfőbb oka anyja „vérnászi ágya”. Keserűségében általánosító ítéleteket mond ki (pl. „Gyarlóság, asszony a neved!” – nem tud hinni többé a tiszta szerelemben, még Ophelia érzelmeit is hamisnak, színleltnek érzi).
- Önazonosságának megtalálása problémát okoz neki, természete és kötelessége közt vívódik. Ez a kettősség lelki káoszt, személyiségének osztottságát eredményezi. Bosszúfeladatát becsületének megvédése érdekében teljesíteni akarja, ugyanakkor mindinkább a természete szerint cselekszik, hajlamai irányítják (búskomorsága, világundora megbénítják tetterejét: „az elszántság természetes színét / A gondolat halványra betegíti”). Se hajlamainak, se kötelességének nem tudja teljesen átengedni magát, így természetét és kötelességét is teherként éli meg.
Hamlet bukása:
Hamletnek el kellett buknia, mert az egyszerű vérbosszúnál többre tört, s céljának elérése meghaladta egyetlen ember erejét. Apja szelleme olyan feladatot rótt rá, ami több lett a számára puszta vérbosszúnál: úgy élte meg mint egy új, tökéletesebb világrend érvényre juttatását, az egész züllött világ megjavítását (Hamlet: „Kizökkent az idő; – ó, kárhozat! / Hogy én születtem helyre tolni azt.”)
Ezt a világméretűre felnagyított, emberfelettinek tűnő feladatot lehetetlenség végrehajtani. Hamlet problémája nem az, hogy nem tudja elhatározni magát, hanem hogy lehetetlen feladatot vállalt magára, a „kizökkent idő” helyretolását. Ráadásul ezt úgy akarja végrehajtani, hogy semmilyen erkölcsileg aggályos tettet ne kelljen elkövetnie.
A főhős keserű élménye, hogy a világ megválthatatlan, megjavítása reménytelen feladat. Kételyeit legyőzve mégis felveszi a harcot a káosz ellen, mert létének értelme a rend gondolata. Felismeri azt is, hogy szabad akaratától és személyiségétől függetlenül, mintegy sorsszerűen született arra, hogy visszaállítsa a rendet, az erkölcsöt és a törvényes uralmat Dániában.
Magányos harcot vív a világ romlottsága ellen, mert egy tisztább, eszményi világot akar létrehozni. Csakhogy a maga elé tűzött nemes célt a véres bosszú nélkül nem lehet elérni, a vérbosszú viszont idegen egész lényétől. Egy véres tettel, újabb gyilkossággal lehet csak helyreállítani az erkölcsöt – ezt a fajta kettősséget nem tudta feldolgozni lelkében.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
