Konfliktus: a Hamlet és nagybátyja-mostohaapja, Claudius közötti gyűlölet adja a dráma alapkonfliktusát. Két, egymás elpusztítására törő erő, két ellentétes akarat áll szemben egymással. Claudiusnak létérdeke Hamlet megölése, mert jog szerint Hamletet illetné meg a trón. Hamlet pedig apja meggyilkolásáért akar bosszút állni, amire esküje is kötelezi.
Személyükben kétféle világnézet, kétféle erkölcs ütközik össze: a középkori, feudális felfogás (Claudius) és a tisztultabb, humanista felfogás (Hamlet). Akárcsak a Rómeó és Júlia, ez a történet is két korszak határán, korszakváltás idején játszódik.
Maga a főhős is két világnézet határán mozog: az új, reneszánsz-humanista értékrend és a középkori vonások egyaránt megtalálhatók nála.
- gondolkodásában már jelen van a reneszánsz-humanizmus emberközpontúsága, jól ismeri a reneszánsz embereszményt: „mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos!” Elvárja önmagától a Herkuleshez fogható fizikai képességek és a szellemi-erkölcsi értékek harmóniáját, és meg is felel a reneszánsz embereszménynek. Ugyanakkor lelkében még a középkor vallásossága uralkodik, pl. az öngyilkossággal kapcsolatban a vallás parancsa szerint gondolkodik. Nagy monológjában felteszi a kérdést: „Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri / Balsorsa minden nyűgét s nyilait; / Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki?” – Azaz mi a helyes magatartás: alkalmazkodni a romlott világhoz s tűrni a balsorsot vagy az öngyilkosságba menekülni a szenvedés elől? A középkori keresztény felfogás szerint az emberi élet „földi siralomvölgy”, amit el kell viselni, a vallás tanítása szerint tűrni kell a szenvedést, az öngyilkosság bűn. Hamlet nem sérti meg a vallás parancsát, lemond az öngyilkosságról.
- a középkori ember babonás volt, de Hamlet tudós, reneszánsz emberként nem hihet a szellemekben. Ehhez képest egy szellemtől, apja szellemétől kapja a vérbosszú feladatát, és nemcsak hisz a Szellemnek, de magára is vállalja a nehéz kötelességet. Igaz, a szellem alakra, öltözetre tényleg hasonlít Hamlet elhunyt édesapjához. A reneszánsz ember egyik dilemmája az a kérdés volt: van-e túlvilág? léteznek-e szellemek? Hamlet hisz is meg nem is a létükben. „Lenni vagy nem lenni” kezdetű híres monológjában is a halál utáni lét vagy nem lét kérdését próbálja eldönteni – hiába. (Füst Milán mutatott rá arra az érdekes ellentmondásra, hogy Hamlet apjának szelleme a túlvilágról tért vissza, és nemcsak halálának történetét mondta el, de még a pokolról is beszélt – akkor miért mondja Hamlet, hogy nem tudja, van-e túlvilág? Hát semmit se hitt el abból, amit a szellem – akit egyébként társai is láttak – mondott? És ha nem hitt neki, akkor a bosszúra mi motiválta? Shakespeare-nél akadnak ilyen feloldhatatlan ellentmondások.)
- a vérbosszú szintén a középkori szemlélethez köthető (a középkori gondolkodás még erkölcsileg elfogadhatónak tartotta a vérbosszút). A humanista ember számára azonban a bosszú elfogadhatatlan morális vétség. Apja szellemének parancsa szemben áll Hamlet nemes eszményeivel és a vallás, Isten törvényével is – mégis rászánja magát a bosszúra.
- a reneszánszhoz köthető az ún. egérfogó-jelenet Hamlet ötlete alapján (a pantomim színielőadás egy olyan kísérlet, melynek során Hamlet a megfigyelés és tapasztalás által próbál bizonyítékot szerezni Claudius bűnösségéről) – ez a reneszánsz ismeretelmélet, a megtapasztalás felértékelődését jelzi.
- viszont a reneszánsz korhoz kötődik a dán királyi udvarban tapasztalható képmutatás is. A középkori lovagi erkölcs tiltotta a csalást, a politikai kultúrának még nem volt része a színlelés. A reneszánsz korban vált politikai eszközzé a tettetés, a képmutatás – a túléléshez be kellett látni a maszkok mögé (erről a témáról Francis Bacon írt esszét). Ez az oka annak, hogy a dán királyi udvar egy etikátlan, a humanizmust és Hamlet eszményeit megcsúfoló közeg, ahol sok a machiavellista figura. (A reneszánsz kor legitimizálta a machiavellizmust – a „machiavellista” kifejezés Niccoló Machiavelli reneszánsz kori olasz író, filozófus, politikus nevéből származik, és azokat az embereket nevezik így, akik ügyes manipulációs technikák révén másokat eszközként használnak fel saját céljaik elérésére, és bárkit képesek félrevezetni).
Tehát Shakespeare nemcsak a pozitív jellemzőit mutatja meg az új korszaknak. Ahogy a Lear király, úgy a Hamlet drámavilága is tükrözi a reneszánsz negatív vonásait.
Belső konfliktus: Hamlet és Claudius nyílt konfliktushelyzetbe egyszer sem kerülnek a végső leszámolást kivéve. A valódi konfliktus Hamlet lelkén belül jön létre: elkötelezi magát a bosszú mellett, de a bosszút akadályozzák erkölcsi-világnézeti aggályai, fenntartásai.
Hiába lenne jogos a bosszú, hiába győződik meg száz százalékosan Claudius bűnösségéről, Hamlet nem bír lealacsonyodni arra az erkölcsi szintre, ami a gyilkossághoz szükséges. Pedig a nép is mellette áll, a trón is az ő jogos öröksége.
A darab valójában arról szól, ahogy saját belső erkölcsisége és a magára erőltetett, lényétől idegen feladat egymásnak feszül Hamlet lelkében. Lelki gyötrődését ez az ingadozás, a bosszú végrehajtásának kényszere és a bosszú ismétlődő elodázása okozza. Állandóan töpreng, latolgatja a tett okait és következményeit.
Az örökös fontolgatás közben a legsúlyosabb vádakkal illeti önmagát („én, lágyszívü bárgyu gaz, bujkálok egyre”), a halogatást személyes vereségként éli meg, erőtlenségnek tartja. Olyan ember az ideálja, akiben a gondolkodás és a cselekvés egyensúlyban van, egyik sem bénítja meg a másikat.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
