Világkép: a komor, lehangoló, szomorú, többszörösen is halállal végződő történet végkifejletében azért felcsillan némi remény is. Talán Fortinbras és Horatio el tudják érni a célt, amit Hamlet maga elé tűzött (az erkölcsi világrend helyreállítását).
Feltűnő, hogy a jóra és a rosszra törekvő szereplők egyaránt elveszítik a küzdelmet, és egy harmadik fél nyeri el a királyságot. Ennek oka az, hogy a dráma világában a vak sors uralkodik, amely esztelenül, minden logika nélkül irányítja az eseményeket.
Üzenet: a műnek gazdag, sokrétű mondanivalója van. A Hamlet egyik elsőként fejezi ki az újkori polgári gondolkodás válsághelyzetét, mely azóta is folyton ismétlődik. Feltárja az emberi lélek bonyolultságát, sokrétűségét, kiismerhetetlenségét, rejtélyességét, belső megosztottságát. Shakespeare drámái közül a Hamlet mondja el a legtöbbet az emberről általában.
Szereplők: jellemzésük árnyalt, sokoldalú. Ugyanakkor a Shakespeare drámákra jellemző módon nincs megmagyarázva, ki mit miért tesz.
A jellemeket az olvasónak kell kikövetkeztetnie, de ebben nem hagyatkozhat csak a dialógusokra. Soha nem az az igazság, amit a szereplő önmagáról vagy a másikról állít, hanem azt kell figyelni, hogy ki mit csinál. A tettek árulkodnak a jellemekről (pl. nem szabad elhinnünk Hamletnek, amit saját magáról mond – „állati feledség”, „én vagyok a világ első bohóca” stb. –, hiszen tetteivel épp ő maga cáfolja meg saját vádjait önmaga ellen).
A szereplők egyébként sem mondanak el mindent: valami titok mindig marad, és még az elmondott dolgok is sokszor igen talányosak.
Jellemzések:
Hamlet (dán királyfi, a jog szerinti trónörökös): lelkileg, erkölcsileg, gondolkodásában, világnézetileg is nagy egyéniség. Ophelia szerint Hamlet „e szép hazának reménye és virága”, de nemcsak ő gondolja így: a nép is kedveli. Még az ellenség, Fortinbras szerint is „belőle, ha megéri, nagy király vált volna még”.
Hamlet legfőbb feladata, hogy bosszút álljon apja haláláért. Célja elérése érdekében megváltozatja a róla kialakított képet azáltal, hogy bolondnak tetteti magát. Nem enged bepillantást a lelkébe, minden erejével óvja titkait. Színlelt őrületét mindenki valódinak hiszi.
A dán királyi udvarban idegenül érzi magát, elszigetelt, magányos. Környezete érzékeli, hogy kifordult önmagából, és senki sem tartja igazán vonzó személyiségnek barátján, Horatión kívül. Az olvasó Horatio szemével látja.
Az udvarban a félelem és a bizalmatlanság légköre veszi körül: a helsingőri várban minden titokban történik és minden függöny mögött rejtőzik valaki. Kémek és besúgók hálózzák be az udvart, mindenkit figyelnek, senki nem bízik senkiben. Az emberi kapcsolatok fertőzöttek, mindenki másnak mutatja magát, mint amilyen a valóságban. A szereplők eljátsszák, hogy erkölcsösek, virágnyelven beszélnek, hízelegnek a magasabb rangúaknak, ájtatos arccal hazudnak, csalnak és ármánykodnak.
Hamlet látja, hogy a becsület már nem jelent az embereknek semmit („Isten megáldott egy arccal, csináltok egy másikat” – mondja Opheliának). Egy ilyen világban neki is színlelnie kell.
Tervébe nem avat be senkit (csak később szerez róla tudomást egyedül Horatio). Ennek egyik oka, hogy nem tudja, kiben bízhat, s fél, hogy elárulják. Megalapozott ez a félelem? Ha belegondolunk, hogy saját iskolatársait használják fel ellene (Rosencrantz és Guildenstern), és hogy később Claudius milyen könnyen ellene fordítja Laertest is, azt kell mondanunk, óvatossága teljesen indokolt.
A másik ok, ami miatt titokban tartja terveit, az, hogy bosszúja jogosságát nem tudja bizonyítani (ehhez le kell leplezni Claudius bűnösségét, hiszen a Szellem szavánál nyomósabb bizonyítékokra lenne szükség).
Hamlet karizmatikus egyéniség és tragikus hős. Hasonló jellem, mint Antigoné, csak sokkal nehezebb helyzetben van. Míg Antigoné mindenki szerint jogosan szállt szembe Kreónnal (mert Kreón olyan törvényt sértett meg, amelynek érvényességét senki se vonta kétségbe), addig Hamlet egyedül van a véleményével. Az egész udvar, sőt, az egész ország jogosnak tekinti Claudius uralmát és törvényesnek Hamlet anyjával való házasságát.
Senki sem tudja, hogy Claudius meggyilkolta Hamlet apját (nincs rá bizonyíték, nincsenek tanúk), így az udvari tanács helyesli Claudius trónra lépését, és nem lát semmi rosszat az özvegy királynéval való házasságában, melyet egy korábbi kor erkölcsi felfogása szerint ítélnek meg.
Hamlet az egyetlen Dániában, aki nagybátyja hatalomra jutását államcsínynek, trónbitorlásnak tartja, anyja házasságát Claudiusszal pedig bűnnek, vérfertőzésnek. A gyászidőszak ki nem várása is erkölcstelenség a szemében (egy hónappal a király halála után már össze is házasodtak).
Jellemében, értékítéletében Hamlet merően eltér a többi szereplőtől. Magas mércét állít maga elé, kényes a becsületére, lelki tisztaságára. Gyökeresen más erkölcsi világrend talaján áll, mint környezete. (Hamlet: „Az valódi nagy, / Ki fel nem indul, ha nagy oka nincs; / De szalmaszálért is küzd nagyszerűen, / Midőn becsűlet, ami fennforog.”)
Apja szelleme olyan feladatot bíz rá, mely szemben áll Hamlet magasrendű erkölcsiségével. A vérbosszú a középkor felfogásához kapcsolódik, és ellenkezik a vallás parancsával is. A Szellemnek meg sem fordul a fejében, hogy ez önbíráskodás, hogy Claudius megbüntetése ellenkezik az isteni törvénnyel, hiszen a bosszúhoz egyedül Istennek van joga.
Hamlet mégis kész arra, hogy nemes eszméit, erkölcseit félretéve végrehajtsa a bosszút, s ennek az egy célnak éljen („csak parancsod éljen egyedűl agyam könyvében”). Pedig ha teljesíti apja parancsát, akkor morális vétséget követ el (saját nézete szerint). Ennek ellenére a bosszút esküvel is magára vállalja.
Utána azonban négy felvonáson keresztül halogatja, késlekedik, és csak az V. felvonás utolsó jelenetében hajtja végre, olyan kényszerhelyzetben, amikor életéből már csak percek vannak hátra.
Halogató magatartása az egérfogó-jelenetig indokolt (a színielőadásig meg van kötve a keze, mintegy rákényszerül a halogatásra: „nincs abba mód, / Hogy én galambepéjü ne legyek”). Ezután azonban passzív, védekező pozícióba vonul.
A temetőjelenet végére sorsszerű küldetéstudatát felváltja a gondviselésbe való beletörődés. Mélyreható lelki változáson megy keresztül, úgy tűnik, feladja a küzdelmet. Valójában nem mond le a bosszúról, de a felsőbb erőkre bízza magát, aláveti magát Isten akaratának. Ez azt jelzi, hogy a halogatás igazi oka jellemében, személyiségében keresendő.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
