Horatio (Hamlet igaz barátja és egyetlen bizalmasa): felvilágosult fiatalember, nem hisz a szellemekben, józanul gondolkodik. A halott király szellemének megjelenését puszta képzelődésnek tartja, és még akkor is kétkedik és bizonytalan, amikor előtte is megjelenik a káprázat.
Horatiónak kitüntetett szerepe van, mert ő az egyetlen igaz barát, akinek Hamlet feltárhatja a lelkét. A királyfi úgy érzi, egyedül áll szemben az egész világgal (először még Horatiót sem akarja a bizalmába avatni: „Több dolgok vannak földön és égen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”). De Horatio sztoikus magatartása erőt ad neki, elismeri barátja erkölcsi fölényét: „férfi vagy, ki a sors öklözését vagy jutalmait egyképp fogadtad, ki szenvedélye rabja nem lett soha”. Őt választja hát ki bizalmasául.
Hamlet magányos hős, de él benne a kitárulkozás vágya, fontos neki, hogy megértsék, hogy megismerjék indítékait. Csak Horatio tudja hitelesen elmondani Hamlet történetét, csak ő ismeri az eseményeket a királyfi szemszögéből. Ezért a végjátékban Hamlet arra kéri barátját, hogy ne haljon vele, hanem éljen és beszélje el mindenkinek a történetét („Szídd még e rossz világ kinos lehét, hogy elmondd esetem.”)
Ophelia (Polonius lánya, Hamlet szerelme): tiszta lelkű, jóindulatú, érzékeny személyiség, Hamlet női megfelelője (története bővelkedik hamleti párhuzamokban – apja halála, megőrülés, öngyilkosság). Alakja eszményített, ő a dráma egyetlen szereplője, aki megfelel Hamlet ideáljának.
Ophelia nem érti, mi történik körülötte, védtelen a világ durvaságával szemben. Jóhiszemű, mindenkiben megbízik, ezért ki van szolgáltatva ármánykodó környezete kényének-kedvének.
Hű a hagyományokhoz, mindennél előbbre valónak tartja a családjának és az uralkodónak kijáró engedelmességet (apja parancsát követve változtat Hamlettel szembeni viselkedésén).
Boldog öntudatlanságban él. Nincsenek kételyei, nem tesz fel kérdéseket, nincsenek értelmező reflexiói sem a világgal, sem önmagával kapcsolatban. Nem veszi észre mások ravaszkodását, alattomosságát.
Szereti Hamletet, és hű az érzéseihez, de meg se fordul a fejében, hogy elárulta szerelmét, mert anélkül tette, hogy tudott volna róla.
Polonius és Laertes tanácsára hűvösen viselkedik Hamlettel, aki anyja hűtlenségét ismeri fel ebben. Hamlet Ophelia magatartását anyja magatartásával állítja párhuzamba, s attól fél, a lány jósága, szerelme is csak látszat, tettetés.
Mivel gyanítja, hogy beszélgetésüket kihallgatják, próbára teszi Opheliát (Hamlet: „Hol van apád?” – Ophelia: „Otthon, uram”). Hamlet sejti, hogy a lány nem mond igazat, hogy eszköze lett Claudius és Polonius cselszövésének, ezért előtte sem leplezi le magát.
Tartva attól, hogy ha megbízik benne, akkor csalódnia kell, inkább Ophelia előtt is színlel. A lány az eszményképe, ideálja, s nem meri kockáztatni, hogy ez az eszmény is összetörjön. Sértő megnyilvánulásai a csalódástól való félelemből fakadnak (azt mondja neki, sohasem szerette, és felszólítja, hogy vonuljon kolostorba).
Egy másik értelmezés szerint Hamlet csak látszólag tépi el az Opheliához fűző szálakat a bosszú sikere érdekében. Levélben tett vallomása („téged, ó legjobb! legjobban szeretlek”) őszinte volt, és amikor azt mondta a lánynak, hogy soha nem szerette, akkor hazudott. Azért vezeti félre, hogy megvédje, és hogy gyöngéd érzelmeit ellenségei ne használhassák fel ellene.
Ophelia megőrül, amikor megtudja, hogy szerelme volt apja gyilkosa. Azért őrül meg, mert nem érti a világot, fel sem fogja azt, ami valójában történik körülötte, ezért képtelen feldolgozni az eseményeket.
Semmi olyat nem tesz, amivel méltatlanná válna Hamlet szerelmére, ezért halála vad indulatot ébreszt a királyfiban és elszakítja az utolsó köteléket, ami a világhoz fűzte.
Fortinbras (norvég királyfi, neve francia eredetű, jelentése: „erősen felfegyverzett”): katonakirály, apját Hamlet apja sebezte halálra egy párbajban. Alakja Laertes mellett Hamlet másik ellenpontja: apját tisztességes párbajban ölte meg a néhai dán király, mégis bosszút akar állni Dánián.
Fortinbras alakja a maga módján részben Hamlet alakjának kiegészítője. Claudiushoz és Laerteshez hasonlóan a tettek és az erő embere, így természetbeli (az erősebbnek kijáró) jogot formál a hatalomra. Ezt a jogot Hamlet a hagyomány jogával erősíti meg, amikor megnevezi őt utódjául a dán trónon. Így Fortinbras személyében a természet adta jog és a hagyomány joga közti ellentét feloldódik.
Rosenkrantz és Guildenstern (Hamlet két régi iskolatársa): gerinctelen udvaroncok, elvtelen szolgalelkek, akik a mindenkori hatalom kiszolgálói. Hamlet szivacshoz hasonlítja őket, akik pártfogást és jutalmakat szívnak magukba a királytól, de akiket a király ki fog facsarni, ha már nem veszi hasznukat, és akkor mindent elveszítenek, amit felszipkáztak.
Claudius arra használja fel őket, hogy kifürkéssze Halmet titkait. Rosenkrantz és Guildenstern vállalják, hogy besúgók lesznek, de Hamlet átlát rajtuk és nem bízik bennük, így nem járnak sikerrel.
Nem értenek meg semmit az eseményekből, nem tudják, mi miért történik velük, és végül tudatlanságuk áldozatai lesznek. Az okozza vesztüket, hogy vakon engedelmeskednek a királynak, talpnyalásuk miatt bukásuk megérdemelt büntetés.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
