Az 1. versszak ismétlésekre épül: 6 szó (megöl, éreztem, ha, hagyom, ült, aranyon) és egy teljes sor („Éreztem, megöl, ha hagyom”) ismétlődik ezen az egy strófán belül. Ez a sok ismétlés a fenyegetettség érzését sugallja, félelmet érzékeltet.
Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem, megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten:
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.
A „megöl” szó háromszori előfordulása is a lírai hős rettegését tükrözi. Kiszolgáltatott helyzetben van, és ez felzaklatja, ezt a hatást érzékeltetik a rövid mondatok is, amelyek úgy hatnak, mintha kapkodva, lihegve beszélne.
Ugyanakkor a kiszolgáltatottság, a fenyegetettség érzése nem tántorítja el a vers beszélőjét, akiben ott munkál a dacosság is: vállalja a harcot, szembe akar szegülni a Nagyúrral. Nem fogja tétlenül hagyni, hogy a pénzisten elpusztítsa, ezt érezzük abból, hogy kétszer is elhangzik a „ha hagyom” feltételes mondat. Akkor öli meg a Nagyúr, ha hagyja magát. De nem fogja.
Először hízeleg a szörnynek, aztán kitárulkozik előtte:
Sertés testét, az undokot, én
Simogattam. Ő remegett.
»Nézd meg, ki vagyok« (súgtam néki)
S meglékeltem a fejemet,
Agyamba nézett s nevetett.
A vers beszélője kedvét keresi a Nagyúrnak, hízeleg neki, pedig undorodik tőle („Sertés testét, az undokot, én / Simogattam.”). A Nagyúr egy sertéstestű szörny, akinek vastag, szúrós bőre (sertéje) van, egyáltalán nem kellemes simogatni, sőt, a lírai hősnek le kell győznie a viszolygását.
Ady nem véletlenül választotta a disznót mint szimbólumot: a disznó egy nagy, hájas testű, taszító állat, amely röfög, csámcsog, a sárban fetreng, koszos, büdös, tisztátalan.
A Nagyúr egy disznófejű szörny, akinek visszataszító, ocsmány lényétől irtózik, iszonyodik a vers beszélője, mégis megkörnyékezi, mégis hízeleg neki, simogatja, a szörny pedig kéjesen remeg.
Ezután a lírai hős kitárulkozik a Nagyúr előtt: feltárja előtte a képességéit, felajánlja neki tehetségét. Felajánlja mint árut az álmait és a gondolatait. Ezt Ady egy szürreális képpel fejezi ki: „meglékeltem a fejemet” (mint egy dinnyét). Vagyis a beszélő el akarja adni a lelkét a Nagyúrnak, pőrén áll a szörny előtt, akit ez nem hat meg: csak nevet a próbálkozáson.
Figyeljük meg, hogy a versben minden mozog, csak a Nagyúr ül: neki egyetlen mozdulata a kéjes remegés és a gonosz vigyor, ami a közöny és a hidegség jele. Érzéketlen, embertelen, személytelen rém ez, aki az állati vegetatív lét szintjén él: több állati jelleg van benne, mint emberi.
Ezzel szemben a lírai hőst csupa mozgás, csupa belső izgékonyság, nyugtalanság és nagy érzelmi gazdagság jellemzi.
Minthogy a hízelgés hasztalannak bizonyul, megalázó könyörgésbe kezd:
(Vad vágyak vad kalandorának
Tart talán?) S térdre hulltam ott.
Látható, hogy a vers hőse mindenre képes a cél érdekében, még arra is hajlandó, hogy megalázkodjon a Nagyúr előtt. Abból, hogy térdre hull, jól látszik, hogy alá-fölérendeltségi viszony van köztük: a Nagyúr (a pénz) felette áll az embernek. A beszélő alárendeltségét jelzi, hogy kitárulkozik, hogy térdel, hogy könyörög és hogy újra meg újra neki kell kezdeményeznie.
A Nagyúr merev és hideg marad, élvezi a helyzetet és legfeljebb csak önelégült, gúnyos nevetéssel válaszol, ami szintén megalázó a lírai hős számára.
A Nagyúr maga a testet öltött embertelenség, hiszen nemcsak hogy nemet mond a kérésre, de elnézi, sőt, élvezi a beszélő megalázkodását, leborulását, emberi méltóságából való kivetkőzését. Sőt, ki is neveti őt.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Hát ez qont olyan, mint a bikaviadal vs vágóhíd.
Harcban hullasz el, vagy beterelnek és leölnek.
Nekünk embereknek van választásunk. Más kérdés, hogy két rossz közül kell választani, de a választás és ezáltal az irányítás joga a miénk.