Ugyanakkor a versbeli küzdelem nem csupán az ember és a pénz csatája, hanem az emberség és az embertelenség párharca is.
Elvégre a disznófejű Nagyúr legfőbb tulajdonsága az érzéketlenség és a személytelenség, a lírai hős pedig a maga érző, szenvedő, küzdő, álmodó, örömöt és szépséget kereső személyiségével nagyon is emberi és nagyon is egyéni. Sőt, Művész lévén felfokozott érzékenység és tisztaság jellemzi.
Egy vers utolsó szava általában nagy hangsúlyt kap, itt az utolsó szó a „Nagyúr”, amely keményen, pontszerűen, rácsapó rímként hangzik el. Olyan, mintha rávetődne a versre a disznófejű szörny fenyegető árnya, s ez a létért való örök harc reménytelenségét szuggerálja. A kétségbeesés mellett azonban ott a pátosz is.
A kilátástalanság mellett, azzal elvegyülve, a tragédia sötétjén át mégiscsak folyik a harc, jelezve, hogy az emberi sorshoz nemcsak a végzet, hanem a „ha hagyom” daca is hozzátartozik. A vers hőse nemcsak elbukó ember, hanem olyan ember is, aki alternatívák közt él és választ közülük, mert tudja, hogy életének alakulása tőle is függ, rajta is múlik.
A Harc a Nagyúrral a reménytelenség verse, de azt is üzeni, hogy ne fogadjuk el ezt a reménytelenséget, ne törődjünk bele. Az emberi helytállás, a szembeszegülés, a reménytelenség ellenére való küzdelem fontosságát, a mégis-morál szépségét hirdeti.
Hát ez qont olyan, mint a bikaviadal vs vágóhíd.
Harcban hullasz el, vagy beterelnek és leölnek.
Nekünk embereknek van választásunk. Más kérdés, hogy két rossz közül kell választani, de a választás és ezáltal az irányítás joga a miénk.