Ady Endre: Harc a Nagyúrral (elemzés)

Az élet örömei hívogatják, csábítják, rengeteg az új dolog, amit ki kell próbálnia, s rengeteg álma van, ami teljesülésre vár:

»Az egész élet bennem zihál,
Minden, mi új, felém üget,
Szent zűrzavar az én sok álmom,
Neked minden álmod süket,
Hasítsd ki hát aranyszügyed.«

Ahogy a lírai hős beszél, érvel, egyre inkább átérzi a saját igazát, és a kérlelés mindinkább követelésbe megy át. Az „Add az aranyod” még kérlelés volt, a „Hasítsd ki hát aranyszügyed” már parancs. De hiába minden, a szörny érzéketlen és néma marad, süket minden könyörgésre és minden követelésre.

A szügy az állati test elülső részén található, a belső lényeget szimbolizálja. Ott, ahol az embereknek a szívük van, a Nagyúrnak arany, azaz pénz van a szíve helyén. És a beszélőnek kell az az arany, mert tudja, hogy anélkül nem éri el a vágyait.

A Nagyúr azonban közömbös azokkal a dolgokkal szemben, amelyek az ember számára értékesek, és végig teljesen megingathatatlan, érzéketlen és hideg marad. Embertelen módon viselkedik, rendíthetetlen, kőszívű. A pénz soha nem adja magát könnyen.

Figyeljük meg, hogy mindig csak a lírai hős beszél, a Nagyúr egy szót sem szól. Nagyon szembetűnő, hogy csak az Én beszél: ő az, aki érez, töpreng, vallomást tesz. Monológjában feltárja, hogy vágyak és álmok „szent zűrzavara” kavarog a lelkében: szenved, vágyódik, érez – ettől ember az ember.

A Nagyúr ezzel szemben álmok, érzések, gondolatok és szavak nélkül él. Nem véletlenül mondja róla a beszélő, hogy „Neked minden álmod süket”. Ez az emberség hiányának a jele.

A lírai hős hosszan érvel, könyörög, követel hasztalan. Már be is esteledett, de minden hiába.

Már ránk szakadt a bús, vak este.
Én nyöszörögtem. A habok
Az üzenetet egyre hozták:
Várunk. Van-e már aranyod?
Zúgtak a habok, a habok.

A modern költészet végtelenbe törő, nyugtalan vándora érzi a mindenség hívását, mégis a parton reked. A habok kísérteties zúgása, a hívás, a szólongatás is csak arra jó, hogy a lírai hős még jobban átérezze saját veszteségét: soha nem lesz övé a tágasság, a végtelenség.

Az élet örömei továbbra is hívogatják, és ő nem vetheti bele magát az életbe, mert nincs pénze. Álmainak útjába áll a pénzhiány, a Nagyúr érzéketlensége elzárja őt attól a szép élettől, attól a teljes élettől, ami után annyira sóvárog. A teljesség, a boldogság elérhetetlenné, idegenné válik, ezért a vers lírai hőse csak kétségbeesetten nyöszörög.

Be kell látnia, hogy reménytelen a dolog, hiába minden könyörgés, hízelgés, megalázkodás és érvelés: a Nagyúrnál nem talál meghallgatásra. S itt jön el a fordulópont: a kétségbeesés végül arra készteti a beszélőt, hogy harcba szálljon a Nagyúrral és az általa képviselt mozdulatlan, süket és vak közönnyel.

A végsőkig kiéleződik tehát a szituáció, olyan határhelyzet áll elő, amely válaszra kényszeríti a lírai hőst, mint a nagy drámák világában. A vershelyzet olyan, hogy döntésre szorítja a beszélőt, aki válaszútra kerül: végső elhatározást kell hoznia.

Valahogy meg kell oldania a központi problémát, amelyet már az 1. strófa felvázolt. A két alternatíva: hagyja, hogy a Nagyúr megölje, vagy nem hagyja („megöl, ha hagyom”). Ez a két lehetősége van, és ő a harcot választja.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!