A felütésben az ősz életképszerű leírását kapjuk, s ez az őszi életkép párhuzamba van állítva az elnémult, levert lírai én lelkiállapotával. A szubjektív elemek dominálnak, a külvilágot az én benyomásai alapján érzékeljük. A külső és a belső állapot között összefüggés, párhuzamosság fedezhető fel: borongós őszi nap – fázik dalom.
Tehát egyidejűleg ábrázolja Arany a külső világot és a lírai én belső valóságát. A középpontban a magányos, tétlen én áll. Ez a lírai én unatkozó, rezignált lelkiállapotban van, amelyet a vershelyzet egy konkrét természeti környezettel magyaráz meg (borongós, hűvös, fázós őszi nap van).
A beszélő a hangulatához illő olvasmányt keres, amelyre az ossziáni költeményekben talál rá: „Jer, Osszián!”, s ezt a választást később indokolja érzelmi és értelmi síkon is (a hanyatlás költészete iránti vonzalmának hátterét térképezi fel).
Ehhez a verskezdő lírai helyzethez a beszélő később már nem tér vissza, ezért úgy lehet venni, hogy ez az ossziáni világ nem múló hangulat nála, hanem állandósuló lelkiállapot. Az ősszel pedig, amely régi költői toposz, saját lelkivilágát fejezi ki. Az ősz tehát a lelki elkomorulás szimbóluma.
Az ossziáni világ tulajdonképpen nem egy másik világ, hanem a lírai én megváltozott lelkiállapotát fejezi ki, tehát a kétfajta világ kétfajta lelkiállapotot jelképez.
A jelenben a múltbeli boldogság már visszahozhatatlan vágyálom csupán. Egy mitikus aranykornak az idillje áll szemben a kétségbeejtő jelen tapasztalatával. Lényegében az eszményi, a tökéletes utáni vágy szembesül a jelen valóságával, vagyis azzal, hogy az eszmény elérhetetlen. Az eszményt a valóság széttöri.
Valóság és eszmény szembeállítását abban az ellentétben lehet legjobban tetten érni, hogy a homéroszi világot élesen körvonalazott, térben tagolt, önfeledt nyugalmat árasztó képekben ábrázolja Arany, míg az ossziáni világot alaktalan, teret és időt egybemosó képekben jeleníti meg.
Az indító szakasz tehát a borongós őszt ábrázolja, s ennek ellenében hat a görög nyár ragyogó ege, az erős napfény. Az őszi életképet három minősítő jelzővel látja el Arany. Ezek egyikével sajátos hangulatot teremt: ugyanis a régies, ódon hangzású „híves” szót használja a „hűvös” helyett („Híves, borongó őszi nap”).
A költemény hangulati, érzelmi és gondolati súlypontja az elején és a végén van. Az első versszakban a „dal” (azaz a költészet) hallgatásáról van még szó, az utolsóban azonban már az „ének” teljes értelmetlenségéről.
A komor, hallgató daltól tehát a végső elmúlásig jutunk el, és a közbezárt versszakok egyfajta belső vitát tükrözve hullámzanak. Ebből a kedélyhullámzásból már az 1. versszak is előrevetít valamit azzal, hogy a magas és a mély hangzók ritmikusan váltakoznak (az első sorban).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
