Arany két, egymástól nagyon különböző ősi költő világát állítja szembe egymással. A homéroszi derűs, harmonikus, életvidám, kedvvel teli világot eltaszítja magától és Osszián kelta bárd komor, „ködös, homályos” világához fordul.
Osszián egy elképzelt, 3. századi kelta bárd, az ír és a skót mondákban szereplő költő, akinek nevét James Macpherson (1736-1796) skót kutató, költő tette ismertté. 1762-ben kiadta Osszián állítólagos haténekes eposzát, amely Európa-szerte rendkívül népszerű lett (magyarra először Kazinczy fordította le 1815-ben).
1765-ben Osszián művei címmel jelentetett meg egy verseskötetet, amely valójában saját költeményeit tartalmazta, tehát saját verseit adta ki Osszián neve alatt, de úgy tüntette fel, mintha az ősi gael nyelvből fordította volna őket. Emiatt az olvasók hosszú ideig tévhitben éltek Ossziánt illetően, végül azonban kiderült, hogy a kelta dalnok sohasem létezett, figurája csak kitaláció, eposzának szövege pedig merő hamisítvány.
Ossziánt a 18-19. században Homérosszal egyenrangú költőnek tartották, s tulajdonképpen az ossziáni költészet lett a romantikus költészet előfutára a maga borongósságával, komor hangulatával, vadregényes színterével és szenvedélyességével.
A homéroszi költészethez Arany a nyár, az ossziáni költészethez az ősz évszakát kapcsolja. A versben a homéroszi világ a vágyott világ jelképe, de ezzel az idilli, eszményi világgal szemben Arany a komor, pusztuló, halálhangulatot árasztó ossziáni világot választja.
Azt nem árulja el, hogy miért fáj neki Homérosz verőfényes vidéke és a görög derű, se azt, hogy hangulatához miért illik jobban Osszián őszies, borongós költészete. Mégis nyilvánvaló, hogy miért.
Osszián világának jellemzői állnak közelebb a magyarsághoz, mert Osszián a legyőzött, boldogtalan északi nép énekese, aki az elesett hős daliák emlékét idézi fel.
Valójában Arany két különböző történelmi kort állít szembe egymással: a reformkor „felhőtlen”, boldog, reményteli korszaka áll ellentétben az 1849 utáni megtorlás és elnyomás reménytelenséget és kilátástalanságot hozó korával.
Arany tehát saját jelenének képét rajzolta meg a versben, és ezt a jelent a kihalt természet egyhangúságával jellemezte: nem kék az ég, nem zöld az ág, csak a langyos eső cseperészik örök egyformasággal. Mindez hasonló Osszián borongós vidékéhez. Mindenütt csak pusztulás, halottak néznek le a felhők közül is. A költő lelke Osszián „ködös, homályos” énekét zúgja.
A szerkesztés rendkívül tudatos: a szerkezet szimmetriája, arányossága valóságos remeklés. Ebben a szerkezetben két, egymásnak ellentétesen megfeleltetett szerkezeti egység van, amely arányosan tagolja a verset.
A szerkezet ellentétekből építkezik: a mű alapellentéte a „fény” és az „árnyék”, a „homéroszi” és az „ossziáni” világ szembeállítása. A vers 10 strófából áll, amelyek közül az első 5 a homéroszi, a második 5 az ossziáni világot idézi.
Tehát a mű 2 nagy szerkezeti egységre tagolódik:
Az 1. egység (1-5. versszak) a homéroszi világot idézi fel (impresszionista képekkel), és a reformkori reményekre utal.
Ódai lelkesedés jellemzi ezt a részt, Arany gazdagon él költői eszközökkel (ellentétekkel, párhuzamos mondatszerkesztéssel, ismétléssel, anaforákkal), halmozza a mondatértékű szavakat és szókapcsolatokat, zenei eszközöket alkalmaz. A nominális stílus és a látvány leírása dominál.
A 2. egység (6-10. versszak) az ossziáni világot jeleníti meg és halálhangulat jellemzi. Itt az elégikus hangnem az uralkodó, s a látomások rendezetlenül tűnnek fel egymás mellett. A kísérteties hang-és fényhatások, az egymásra torlódó kifejezések jól érzékeltetik a lírai én szorongását.
A két egység motívumai szorosan összefüggenek egymással: a 2. egység motívumai visszautalnak az 1. egység motívumaira, amelyek tagadóan, hiányukkal vagy ellentétükkel szerepelnek (így paradox módon ezek is a homéroszi világot jelenítik meg, csak negatívban): verőfényes vidék – borongó ég; Ott kéken… itt zölden… – nem kék az ég, nem zöld az ág; Hősök családja, víg csoport – Enyésző nép. Arany itt a negatív festés eszközét alkalmazza.
A refrénnek kettős szerepe van: az 1. egységben a visszahozhatatlan múltat jelképező derűs világ ábrándképeit rombolja le, a 2. egységben fölerősíti az előtte álló sorok hangulatát.
Mindkét szerkezeti egységet egy jelenbe ágyazódó versszak vezeti be, ez a két bevezető versszak az 1. és a 6. versszak. Mindkettő az adott szerkezeti egység előtt áll, és mindkettőnek az idősíkja a jelen. A hozzájuk kapcsolódó 4-4 strófa azonban a múltra vonatkozik.
Az Ősszel romantikus stílusú vers, hangnemében kettősség uralkodik: Arany az ódát és az elégiát ötvözi egymással, a szárnyaló emelkedettséget a rezignáltsággal.
Kifejezőeszközei: ismétlések, kérdések, felkiáltások, töredékes mondatok, elhallgatások, szünetek, refrén, hasonlatok, megszemélyesítés, halmozás, archaizálás. A mondatalakzatok (ismétlések, kérdések, felkiáltások, töredékes mondatok) tétovaságot, tanácstalanságot érzékeltetnek.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
