A 7-10. strófa az ossziáni költészet komorságát, halálhangulatát, a nép haldoklását fejezi ki. Az első szerkezeti egység élénk, tiszta színeivel szemben itt ködös, nyirkos homály uralkodik, amely a 7. versszak tanúsága szerint elmossa a távlatokat és kioldja a színeket. Ez szürkeséget, egyhangúságot, unalmas egyformaságot eredményez:
Egyhanguság, egyformaság;
A nappal egy világos éj;
Nem kék az ég, nem zöld az ág,
Menny, föld határán semmi kéj;
Csak sír az égbolt ezután
Örök unalmu lanyha cseppel,
Mig szétolvad… Jer Osszián,
Ködös, homályos énekeddel.
A boldog aranykor vízióját arányosan ellenpontozza ez a leírás, amelyben az egyik meghatározó eszköz a körvonalak és határok elmosódása. Nemcsak a tér és az idő tagoltsága tűnik el, hanem a fények és a színek helyett is szürkeség és homály van. Ez jól kifejezi, hogy az értékpusztulás és az enyészet uralkodik az ossziáni világban, idillnek nyoma sincs.
A 8. strófában rendezetlenül tűnnek fel mindenféle fájdalmas látomások, hallucinációk: a hunyó dicsőség lantosa, a bukás víziója, a múltján borongó, pusztuló nép megidézése, s ezzel párhuzamosan a 9. versszakban kísérteties hang-és fényhatások jelennek meg (zúgó szél, zizegő haraszt, hullámmoraj, bolyongó lidércfény).
A térbeli képek kuszasága és ezek a látvány-, ill. hangképzetek a lírai én szorongását és magányérzetét is kifejezik. Rettenetének okát a „kihalt tusa” és az „enyésző nép” látomásában találjuk meg: míg a görög világban természetes dolog a szabadság és nincs külső elnyomás, addig az ossziáni világban (és a szabadságharc utáni magyar világban) a szabadságért való sikertelen küzdelem az alapélmény.
Az enyészetvízió nemcsak a magyar szabadságharc bukására, hanem még Petőfi halálára való utalásként is értelmezhető („Emlékhalom a harc fián, / Ki az utolsók közt esett el”). Ez tehát az oka, hogy a lírai én az Osszián-féle költői magatartással azonosul: úgy érzi, az a feladata, hogy elbeszélje a nemzeti katasztrófát.
Az utolsó versszakban azonban elhangzik egy költői kérdés Ossziánhoz: „A holtakat miért vered fel?” Arany arra akarja ráirányítani a figyelmet, hogy ez a költői szerep ellentmondásos: a költő feladata megénekelni a nemzeti katasztrófát, de a nép pusztulása után nem lesz kinek énekelni, így a költészetnek, az alkotótevékenységnek nincs többé értelme.
Az első versszakban még csak rezignált volt a lírai én, ez a lelkiállapot az utolsó versszakban már a költői tevékenység értelmetlenségét jelzi.
Az is nyilvánvaló, hogy ugyanazok az eszközök, amelyek az 1. szerkezeti egységben, a homéroszi világ ábrázolásakor is megjelentek, itt más funkciót kapnak. Például a gondolatmenetnek a három ponttal való megszakítottsága azt jelzi, hogy az ossziáni világ hívása ellenére a lírai én tudatában azért elő-előtolakszik a görög idill utáni vágy is (bár ez a szöveg szintjén nem jelenik meg).
Itt, a 10. strófában félelmetesen egybemosódik a jelen és a múlt. Összemosódik a vers beszélője és Osszián, a magyar és a kelta nép tragikus sorsa, a két nemzet hazája és pusztulása. Nagyon lehangoló zárlat, amelynek üzenete az, hogy ha a nép halott, akkor nincs már szükség költészetre sem.
Verselése időmértékes. A strófák 8 sorosak, a sorok pedig 8 szótagosak, keresztrímesek (a b a b c d c d) és jambikus lüktetésűek. A szótagszámok azt mutatják, hogy az egyes versszakok 2-2 négyes egységből állnak: 8-8-8-8-8-9-8-9. Rímtechnikai bravúr egyébként, ahogy Arany 10 strófán keresztül rímelteti a vegyes hangzású Osszián szót.
Fentebb említettem, hogy Arany rendkívül tudatosan megalkotott szerkezetet hozott létre. Tegyük hozzá: rendezetten, a fokozatosság elve szerint bontja ki a vers gondolatmenetét is, a strófák és a sorok is lekerekítettek, viszonylag önállóak. Ez a nagy törekvés a formateljességre azt jelezheti, hogy bár a külvilág kaotikus, a költői művekben a rend még megteremthető.
