4. A vízözön története (I. Móz 6,5-9,18)
A vízözön története a pusztulásmítoszok vagy katasztrófamítoszok sorába illeszkedik. Minden ilyen történetnek a pusztulás a lényege: Isten vagy az istenek haragja az emberiség gonoszsága és bűnei miatt.
Az újabb kori ásatások alapján úgy tűnik, a vízözön-mítosz nem valamilyen hajdani valóban megtörtént katasztrófában gyökerezik. Csak azoknak a népeknek a mondáiban található vízözön-történet, akik a folyók mentén éltek, így életükben a víz pusztító elemként volt jelen. Más helyeken a pusztulásmítoszok nem vízözön-történetet mesélnek el.
A Bibliában sem a vízözön-elbeszélés az egyetlen pusztulástörténet. Ilyen történet a Bábel tornya is, melyben Isten az emberek ég elleni lázadását bünteti meg. De Sodorra és Gomorra megsemmisítése is pusztulástörténet, melyben a büntetés kénköves, tüzes eső formájában történik.
A pusztulás-mondák a mitikus hajdankor megszűnésének a mítoszai: általában az ősi aranykor, az ősi idők végét és az új történelmi korba való átmenetet jelzik.
Csaknem 300, különböző helyről származó vízözön-mítoszt ismerünk. Már az ősi sumér hagyománynak is része volt, a suméroktól az akkádok vették át kb. az i.e. 1. évezred elején, és elterjesztették a Földközi-tenger partvidékén. A 2. évezred közepén a mezopotámiai irodalmi feldolgozás már általánosan ismert volt az ókori Keleten.
Az újasszír Gilgames eposzban is szerepel egy vízözöntörténet: Gilgames felkeresi a halál tengerén túl levő szigeten élő Um-napistit, aki maga mondja el E/1. személyben a nagy pusztulás történetét.
A bibliai történet a mezopotámiai mítoszon alapszik. Az eltéréseket a teológiai különbségek okozzák: a mezopotámiai mítosz politeista szemléletű (többistenhit), míg a héber szöveg az egyetlen Isten, Jahve tiszteletére épül.
Azonosság több van, mint eltérés: a héber vízözön-elbeszélésben az egyes motívumok feltűnően megegyeznek a sumér-akkád elbeszélés motívumaival (pl. a madarak kibocsátásának jelenete, mely e két elbeszélésen kívül más vízözöntörténetben nem szerepel). A kettő közvetlen rokonsága vitathatatlan.
Nemcsak a héberek vették át a mezopotámiai vízözön-mítoszt, hanem más népek is, pl. megjelenik az ind Mahábhárata c. eposzban is (i.e. 1. évezred vége), de a görög mitológiában is (a gigászok véréből született istentelen, erőszakos embereket ott is vízözön pusztítja el, és csak Prométheusz fia és annak felesége élik túl a pusztulást).
A bibliai vízözöntörténetben is az emberek bűnei miatt önti el a víz a földet. A gonoszság annyira elterjed a földön, hogy Isten megbánja, hogy embert teremtett: „Amikor az Úr látta, hogy nagy az emberek gonoszsága a földön, és szívük állandóan a rosszra irányul, megbánta az Úr, hogy embert teremtett a földön és bánkódott szívében.”
Ezért Isten elhatározza a teremtés részleges visszavonását, vagyis az ember, a föld és a levegő állatainak elpusztítását. Tehát büntetésből árasztja el özönvízzel a földet, mert úgy döntött, hogy eltörli a föld színéről a romlott emberiséget. Egyedül Noénak és családjának kegyelmez meg, mert ők igaz emberek: „Noé igaz ember volt, kifogástalanul élt kortársai között”.
Az özönvíz elbeszélését a Genezis 6-9. fejezetei tartalmazzák. Ez esetben is két, egymásnak több tekintetben ellentmondó forrásanyagot szerkesztettek egybe a szöveg véglegesítői. Ha gondosan olvassuk a történetet, akkor el lehet különíteni a két változatot, mivel könnyen felfigyelhetünk az ellentmondásokra.
Az elbeszélő több eseménymozzanatot is újra elmond, azaz ismétli önmagát, azonkívül az elbeszélt történetben több egymásnak ellentmondó részlet is van (pl. nem mindegy, hogy eső okozza-e a vízözönt vagy a „mélység vizei”, két-két vagy hét-hét példányt visz Noé minden állatfajból, 40 napig vagy egy évig tart az áradás).
A bejegyzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
