Értelmezés: A három férfi, a három fizikus elbújik a világ elől. Csak maguknak élnek, begubózva képzelt világukba. Együtt étkeznek a szanatóriumként szolgáló villa szalonjában, és el-elvitatkoznak tudományukról. Látszólag ártalmatlan, szeretetre méltó bolondok, kormányozható, könnyen kezelhető, igénytelen férfiak. A valóságban nem bolondok. Látszat és valóság élesen szemben áll egymással.
A klasszikus komédiában a szembenálló felek egyike álértéket képvisel. A végén a látszatérték lelepleződik, minden a helyére kerül, és a néző felszabadultan nevet. Dürrenmattnál azonban a lelepleződés nem válik komikum forrásává, ellenkezőleg. Az álérték lelepleződésével nem áll vissza a harmónia, sőt, a lehető legrosszabb forgatókönyv következik be.
Jelen esetben Zahnd doktornő képviseli a látszatértéket. Látszólag ő egy megértő, emberséges, elhivatott elmegyógyász, aki minden vagyonát a szanatórium fejlesztésére fordítja.
Két tulajdonsága késztethet elgondolkodásra. Egyik a vénlánysága, de ez akár a hivatástudatnak is betudható. A másik a púposság, ami azonban nem feltétlenül jár együtt gonoszsággal (végső soron Hugo tiszta lelkű regényhőse, Quasimodo is púpos).
Zahnd kisasszony üzelmeire és elmeállapotára csak a végén derül fény. A leleplezés minden előző értékítéletünket megváltoztatja. Ekkor jön rá az olvasó, hogy a doktornő púpossága, alaki torzsága együtt jár egy lelki torzsággal, gonoszsággal. Szűz volta sem tisztaságot jelképez, hanem megkeseredettséget és kegyetlenséget vált ki belőle.
Zahnd kisasszony lelepleződése nem jár bukással, sőt, ő győzedelmeskedik, így az olvasónak felhőtlen nevetés helyett az arcára fagy a mosoly. Dürrenmatt komédiája keserű komédia.
A végkifejletben a három fizikus a tudós lehetséges magatartásairól beszélget. Ez a vita tulajdonképpen a tudomány, a hatalom és az erkölcs viszonyáról szól. Ez a probléma áll a mű hátterében, ez a darab eszmei középpontja. És ez a konfliktus indítja el a cselekményt is.
A három fizikus különbözőképpen viszonyul az alapproblémához, vagyis az eszmei középponthoz:
- Eisler alárendeli a tudományt egy ország politikai céljainak, azaz szerinte a fizikus nem függetlenítheti magát a hatalomtól. Úgy véli, a tudósnak csak annyi szabadsága van, hogy megválaszthatja, milyen politikai irányzatnak köteleződik el. A felelősségvállalást nem utasítja el, de szerinte a tudós nem az emberiség jövőjéért felel, hanem szűkebb közössége sorsáért, vagyis az országát kell szolgálnia.
- Kilton hisz a tudomány szabadságában, a hatalomtól való függetlenségében, de nem gondolja azt, hogy a tudós felelős azért, hogy az általa felfedezett tudást mire használják. Vagyis elutasít minden erkölcsi aggályt és felelősséget. „Kiszolgálok minden rendszert, amelyik békén hagy.” Szerinte az emberiség a felelős a tudomány eredményeinek felhasználásáért.
- Möbius a tudomány szabadságában és a tudós felelősségében is hisz, szerinte inkább meg kell semmisíteni egy felfedezést, ha azt rossz célra is lehet használni. „Amit az ember egyszer kigondol, annak következményei vannak.” A két cél, a fizika haladása és a világ biztonsága nem valósítható meg egyszerre, ezért a fizikus csak az őrültekházában lehet egyszerre szabad és felelős: „Vagy itt maradunk az őrültekházában, vagy a világ lesz azzá.”
Van egy negyedik nézőpont is a drámában: Zhand kisasszonyé, aki épp az ellenkező oldalról közelíti meg a kérdést. Ő a tudomány, a hatalom és az erkölcs viszonyát nem a tudós, hanem a „felhasználó” szemével nézi. „A végiggondolható nem marad titok.” A tudomány hiába zárkózik el a társadalomtól, a politikától, a hatalomtól, a világ előbb-utóbb úgyis megtalálja a módot arra, hogy a tudományt felhasználja, a tudósok felfedezéseit a hatalom szolgálatába állítsa. Ezáltal viszonylagossá és egymásba játszóvá válik a világ és az elmegyógyintézet, a kint és a bent, a normális és az őrült.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
