Legfontosabb jelképek: Duna, világegyetem.
A Duna emlékképe a mindenséget és az életet is megidézi, s egyben a példázat szerepét is betölti. A felidézett emlék szép és széppé varázsolódik maga a Duna is: a hordalékot a beszélő nem piszkosnak írja le, nem azt veszi észre belőle, hogy mindenféle szemetet sodor magával. Ehelyett szépség, játékosság jelenik meg a nyelvezet szintjén is. Egy olyan világot látunk, amelyben minden szép és kívánatos.
A Flórának verselése egyrészt ütemhangsúlyos, két-és háromütemű, másrészt időmértékes, jambikus lüktetésű. A strófák 4 sorosak, 8-as és 9-es páros rímű sorokból állnak össze (9-9-8-8). Sok a ragrím. Az egyszerű verstani felépítés, a dalforma archaizáló jelleget ad a versnek.
Van benne önéletrajzi utalás is, a „vontató Tatár”, amely egy hajónak a neve. 1920 nyarán József Attila hajósinas volt a Tatár nevű vontatógőzösön, amely a Dunán dolgozott.
A cím a költemény megszólítottját nevezi meg.
Vershelyzet: itt nem a rakpart jelenik meg, hanem a beszélő a lehetséges jövőben, a halál után, „a nyugalom partjára, / a nem üres űr martjára” ül ki (ez a kép a Reménytelenül c. költemény „semmi ágán ül szívem” képével rokonítható).
Ebből a nézőpontból minden színes (villogó, sárga, piros, zöld, kék), minden ritmusosan mozog (libegtet, kanyarít, harapdál, sodor, ringatózik, bicegve úszik, bólint), innen nézve tehát az öröm, a változatosság és a szépség élménye a meghatározó.
Szerkezetileg 3 egységből áll.
Az 1. egység (1. versszak) nosztalgikus hangulatú, a halálvágy érzését fejezi ki.
A 2. egység (2-8. versszak) a földi létből való kiszakadás gondolatát fejezi ki. „Mert jó meghalni.” A halál is megoldásnak mutatkozik és a szerelem is: az elképzelt szerelmi beteljesülés és az elképzelt halál egyaránt vágyott állapot. A szerelmes férfi a léten túli állapotból tekinti önmagát és szerelmét is.
Állandó síkváltásokat találunk benne:
- a világegyetem elképzelése: a folyóvíz szemlélése előidéz olyan pillanatot, amely öntudatra ébreszti az embert, aki a világegyetem polgárának gondolja magát. Ez az egyetemesség József Attila érett költői korszakának állandó gondolati magja.
- idillszerű személyes emlék (a Duna): a költő kamaszkorának egyik legkomorabb időszakát idézi fel, de úgy, hogy a ritka idilli pillanatok egyikét állítja a középpontba (a hajósinas nem volt valami sokszor „munkátlan”, és nem volt sok öröme a hajóútban).
(párhuzam: kamaszként ünnep volt a folyó tétlen nézése, ma Flóra szerelme az)
A 3. egység (9-11. versszak) során a síkok összekapcsolódnak. A halál, az emlékek és a biztos szerelem képe jelenik meg.
Biblikus-archaikus költői rájátszások miatt a Flórának kapcsolatba hozható más művekkel. A „jó meghalni” képzet mögött ott rejtőzik a Haláltánc konok, ismétlődő kijelentése: „elmegyek halni”.
A „kiolthatnám drága szenem” kép is a halálra utal, de felidézi Balassi Bálint Júliát hasonlítja a szerelemhez című versét is, melyben szintén a „szemem”-„szenem” rímpár és a Duna képe jelenik meg.
És az Ómagyar Mária-siralom soraira is emlékeztet („világokat”-„virágokat”). Erről pedig a Fiú halálára asszociálunk. Tudvalevőleg József Attila költészetének egyik alapélménye volt az anya-fiú kapcsolat, s a nőkben, így Flórában is, anyapótlékot keresett. Olyan, mintha a vers fordított Mária-siralom lenne.
