Értelmezés: a novella legfőbb értékét a gyermeklélektani ábrázolás adja: Karinthy finoman, árnyaltan, nagy lélektani pontossággal festi meg a diák érzéseit. A rossz tanuló szorong, mert nem készült, és tudja, hogy ennek kellemetlen következményei lesznek. A feleltetett diák helyzetét a halálraítélt sorsához hasonlítja, kitaszítottnak érzi magát (magányos sziget szituáció).
A gyerek nem pusztán izgul, hanem teljesen szét van csúszva (el se hiszi, hogy ilyen szörnyűség történhet vele, mint ez a felelés), Zavart és bizonytalan, még a tábla felé menet is magolni igyekszik, ezért nem tud koncentrálni, még arra sem, hogy hová lép, és ez botladozáshoz, ügyetlenkedéshez vezet (megbotlik, elejti a füzeteit).
Gondolatai tükrözik belső érzésvilágát, így a kellemetlen, kínos szituáció hangulatát az olvasó is átérzi. Az író rávilágít a belső történésekre is, pontos képet ad a kamasz fiú lelkiállapotáról, ezért vele együtt átéljük a felelést, és tudjuk, hogy a megalázó helyzet szinte elviselhetetlen a rossz tanuló számára. Neki a felelés egy „agyrém, nyomasztó lidércnyomás” – sajnos, nemcsak ez alkalommal, hanem mindig.
Nem tudja az anyagot, de szeretné, ha úgy tűnne, mintha készült volna (a tanár kérdésére – „Készült?” – azt válaszolja, hogy készült, s ez az állítás négyszer is elhangzik, mert a rossz tanuló egyre dacosabban bizonygatja, hogy készült). Persze nem tud átverni senkit, mindenki látja, hogy nem tud semmit, mégis erőlteti a dolgot, „véres dac, lázadó kétségbeesés” uralja a lelkét.
A táblánál húzza az időt (lassan rajzolgatja a táblára a számokat, a kettes farkincáját, a négyesnek a szárát), mert tudja, hogy a felelés úgysem fog sokáig tartani.
Hiába próbálja félrevezetni, a tanár átlát a szitán: tudja, hogy a diák nem készült. „A másodfokú egyenlet… – ismétli olyan ember modorában, aki nem azért ismétli a szót, mintha nem tudná, mit akar mondani, hanem inkább azért, mert rengeteg mondanivalója közül a leghelyesebbet, a legfrappánsabbat, a legtökéletesebbet válogatja és mérlegeli. De a tanár, ó, a tanár már tudja, mit jelent ez”.
A rossz tanuló a következő felelés alatt is a táblánál marad, mert a tanár nem küldi a helyére. Idétlenül hat, hogy ott áll, és idétlenül is érzi magát, mégsem akar a helyére menni („Nem, inkább áll, hülyén”), mert nem hajlandó elfogadni, hogy a felelésnek vége és hogy elégtelent kapott. Abba az illúzióba ringatja magát, hogy ő még mindig felel, és hogy javíthat az érdemjegyén, holott a következő diák, Polgár Ernő már elkezdett felelni.
A rossz tanuló mindent megtesz azért, hogy ne bukjon meg: ennek érdekében a végsőkig elmegy. Ott buzgólkodik a felelő körül, odaadja a krétát, helyeslően bólogat, miközben az beszél. Sőt, próbál súgni neki, de nem azért, hogy segítsen, hanem mert makacsul ragaszkodik ahhoz az állításához, hogy ő készült, és még mindig próbálja bizonyítani, hogy tudja az anyagot (ha nem készült volna, akkor nem tudna súgni a társának). Szóval nem adja fel, még mindig reménykedik, hogy nem lesz bukta a dologból.
A tanárhoz való viszonyának alapja a megfelelési kényszer, ill. a megfelelésre való képtelenség, amely elkeseredett, dacos attitűdhöz vezet. Kétségbeesés munkál a nevetségessé váló, megalázott diák lelkében, ezért bármire képes – ha kell, hazudik („Tanár úr kérem, én készültem”), ha kell, fenyegető hangon beszél („A másodfokú egyenlet… – kezdi újra, fenyegetően”), ha kell, nem megy a helyére a felelés után –, bár a nyílt lázadásig nem jut el.
Az iskolai életben elért siker vagy a diákot érő kudarc erősen befolyásolja az adott kamasznak a közösségben betöltött pozícióját is. Ez látszik abból, hogy az osztálytársai kinevetik a rossz tanulót (már akkor, amikor kimegy a táblához). A rossz tanuló senkitől se számíthat rokonszenvre vagy támogatásra, hiszen a többiek kirekesztik, megvetik, a tanár számára pedig gyönge teljesítménye miatt szakmai problémát jelent.
Nagyon meghatóak a mű záró sorai: Elboruló elméjében, mint távoli szavak, verődnek vissza a zajok… a kréta ropogása… elfolynak az arcok, és egy pillanatra világosan látja a végtelent, amelyről e percben jelentette ki a felelő, hogy ott a párhuzamos vonalak találkoznak. Látja a végtelent… nagy, kék valami… oldalt egy kis házikó is van, amire fölül fel van írva: „Bejárat a negyedik végtelenbe.” A házban fogasok vannak, ahol a párhuzamos vonalak leteszik a kalapjukat, aztán átmennek a szobába, leülnek a padba, és örömmel üdvözlik egymást… a párhuzamos vonalak, igen… a végtelen, a megértés, a jóság és emberszeretet osztályában, ahová ő soha eljutni nem fog… ama „felsőbb osztály”, melybe „elégtelen eredmény miatt fel nem léphet” soha.
A végtelenben találkozó párhuzamosok képével Karinthy a kamasz gyerek szeretetvágyát hangsúlyozza: a rossz tanuló arra vágyik, hogy akkor is szeressék, ha nem érti a matekot. Olyan társakra vágyik, akik nem kinevetik, hanem megértik őt.
Karinthy a kamasz fiú fejében felbukkanó gondolatokat, a gyermek érzéseit és a felelés kínos pillanatait közel hozza az olvasóhoz, ezáltal emlékeztetve az olvasót saját gyerekkori iskolai élményeire.
Minden diákkal előfordul, hogy nem készül egy felelésre vagy dolgozatra, így ismerős érzéseket idéz fel a mű. A rossz tanuló talán emiatt végül is közel kerül az olvasó szívéhez. Mi nem nevetjük ki, mint a diáktársai, inkább sajnáljuk, szánalmat érzünk.
Üzenet: a mondanivalót a mű utolsó sorai hordozzák. A gyerekek számára a megértés és a szeretet sokkal fontosabb, mint a jó teljesítmény. A gyönge képességű, rosszul tanuló gyerek is arra vágyik, hogy szeressék, és akkor is bánjanak jól vele, ha a felelés során kudarcot vall.
A novella arra is emlékeztet minket, hogy egy ember értékét nem kizárólag a teljesítménye szabja meg. Nem magától értetődő, hogy a jó képességű, kiválóan teljesítő ember rokonszenves és szeretetre méltó is, míg a gyönge képességű ember antipatikus és csak megvetést érdemel. Sőt, sokszor éppen fordítva van (pl. A jó tanuló felel c. történet hőse, Steinmann inkább ellenszenvessé válik gúnyos mosolya, gőgje miatt).
A gyöngeséggel, a gyarlósággal könnyű azonosulni, mert annyira általánosan emberi dolog, a tökéletességgel, a zsenikkel annál nehezebb. A tökéletességnek elidegenítő hatása van, a jó tanuló beszédét nem is értik a társai, az ő világából ki vagyunk rekesztve, a rossz tanuló csetlő-botló lénye sokkal emberibb, s kudarcai, esetlensége, szánalomra méltó próbálkozásai könnyen átélhetők, átérezhetők. A bukás ellen való kétségbeesett küzdelme együttérzést kelt az olvasóban.
Fogadtatás: már a kötet, a Tanár úr kérem is hallatlan népszerűségre tett szert, A rossz tanuló felel pedig ennek a kötetnek is az egyik legnépszerűbb darabja.
