Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (elemzés)

Az Esti Kornél fontosabb fejezetei

Babits Mihály megjegyezte az Esti-novellákról, hogy némelyik alig több egy anekdotánál. Vannak azonban olyanok is, amelyek emlékeket írnak le, az író fölserdülését, jellemfejlődését mesélik el, ahogy megkeményedett az őt körülvevő ellenséges világ hatására. Különösen az 1929-es Második és az 1930-as Harmadik fejezet jelentős ebből a szempontból.

Első fejezet: Esti Kornélt rendszerint az Első fejezet alapján szokták megítélni, amely az 1933-as Esti Kornél (a könyv) legkésőbbi darabja (utólag készült el). Ebből a fejezetből ismerjük meg Esti Kornélt, aki nagyon hasonlít a narrátorra, sőt, egy évben, egy napon, egy órában, egy percben születtek: 1885. március 29-én virágvasárnap, reggel 6 órakor (ez Kosztolányi születési ideje is).

Gyerekkorukban és fiatalságukban elválaszthatatlanok voltak egymástól, de akkor, amikor a történet játszódik, már 10 éve nem látták egymást. 40 évesen a narrátort megrohanják az emlékek, így felkeresi „testvérét és ellentétét”, hogy közösen írjanak egy könyvet.

„Már túljártam életem felén, amikor egy szeles, tavaszi napon eszembe jutott Esti Kornél. Elhatároztam, hogy meglátogatom, s fölújítom vele régi barátságunkat.” Megfigyelhető, hogy itt Kosztolányi Dante Isteni színjátékát is megidézi.

Esti Kornél és a narrátor egy szállodai szobában találkoznak, ahol történik egy érdekes dolog: „Azt hittem, kiszaladt valahova. Leültem a dívánra, hogy megvárjam. Akkor vettem észre, hogy ott van velem szemben, a tükör előtt ül. Fölugrottam. Ő is fölugrott.” Ez a tükörmotívum azt sugallja, hogy az Esti-novellák narrátora egy megtöbbszörözött én, amelyet a tükörmotívum mintegy „újraegyesít”.

Ez arra világít rá, hogy Esti Kornél nem egyszerűen Kosztolányi Dezső alakmása, hanem egy olyan figura, aki jóval gazdagabb és teljesebb, mint a valóságban élő író. Kosztolányi tehát nem egyszerűen beleírta magát Esti Kornél alakjába, hanem megtöbbszörözte magát abból a célból, hogy a valós énjéből hiányzó vonásokat fikcióként megteremtse Esti Kornél vonásaiként.

Az emlékeket felidéző narrátor szemében Esti Kornél a gonoszkodás, a féktelenség, a léhaság képviselője. Lázadó egyéniség, aki megszegi a társadalmi erkölcsöket és tilalmakat, kicsúfol mindenféle tekintélyt, s van benne valamiféle életet megvető sátániság. Alakja egyszerre riasztó és igéző is.

A narrátort mindig Esti Kornél bujtogatta, hogy legyen dacos, legyen engedetlen, szegje meg a szabályokat. Merész, sőt, vakmerő és tilos dolgokra vette rá: olvassa el az apja leveleit, mondjon ki szeméremsértő szavakat, legyen torkos, bujálkodjon stb.

Nemcsak csintalanságokra, hanem kegyetlen, vérengző dolgokra is rá akarja venni, amiket ő se mer megtenni, pl. tépje ki az ázott verébfióka szárnyát, szúrja ki a szemét, ölje meg és dobja tűzre. Végül megszánja a madarat, ami mutatja, hogy csak szájhős és nagy hazudozó.

Ugyanakkor jó dolgokra is megtanítja a narrátort: énekelni, verset írni, stb. Esti Kornélban tehát a rossz és a jó hajlamok, a teremtés és a rombolás elválaszthatatlanul egybeforr. Az első fejezetben még ellenszenves a cinizmusa, de a kötet egészében alig érhető tetten, és a gátlástalanság se jellemző rá később. Ellenkezőleg, énjének emberségesebb oldala jön elő legtöbbször.

Jellemében vannak ellentmondások, következetlenségek. Nem tettei miatt keveredik rossz hírbe, hanem azért, mert tettei és elvei ellentmondanak egymásnak.

Esti Kornél a novellák többségében bohém, szeszélyes, ironikus és kiábrándult filozófus, meglehetősen érdekes figura.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!