Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (elemzés)

Második fejezet,

melyben 1891. szeptember 1-jén a Vörös Ökörbe megy és ott megismerkedik az emberi társadalommal

Erről a novelláról A szegény kisgyermek panaszai című Kosztolányi-kötet juthat eszünkbe: ugyanezt az élményt dolgozta fel Kosztolányi a verseskötet Az iskolában hatvanan vagyunk kezdetű darabjában.

Megjelenik a gyermek mint szereplő, akárcsak a Kosztolányi-lírában. A gyermekkor ártatlan világa itt, a Kosztolányi-prózában is a teljességet jelképezi. A gyermek fájdalmai, örömei valódiak, mélyek, s az élet nagy élményei közé tartoznak.

Mindaz, ami felnőttkorban az emberre vár, csalódást okoz: az ember rájön, hogy az élet megalkuvások sorozata, s nincs más út, csak a lehetőségek kényszerű tudomásulvétele. A felnőttkor hozta csalódások és keserűségek miatt kialakulhat egy homályos vísszavágyódás a gyerekkorba.

A novella témája a hatéves Esti Kornél találkozása a „tömeggel”, az emberi társadalommal, konkrétan az iskolakezdésről szól.

A vérszegény, beteges kisfiút, Esti Kornélt édesanyja szeptember 1-jén elkíséri az iskolába. Már itt eszünkbe juthat, hogy maga Kosztolányi is gyenge fizikumú, sápadt, ideges, betegségre hajlamos gyerek volt. Tízéves koráig örökösen betegeskedett, neuraszténiás asztma gyötörte, naponta többször fuldoklási roham fogta el, s állandóan a haláltól rettegett. Apjától is félt. A novellában a felnőtt Kosztolányi gyerekképe jelenik meg.

A gyerek kiszolgáltatott helyzetben levő kis lény, és nehéz dolgok történnek vele. El kell szakadnia édesanyjától és be kell illeszkednie az osztályközösségbe. Amikor édesanyja otthagyja, úgy érzi, milyen szörnyű az egyedüllét: a társtalanság, a magány megriasztja, kétségbeesik a gondolattól, hogy egyedül van a világon.

Megérzi, hogy ez nem egyszeri elszakadás a mamájától, hogy most egyedül kell megállnia a helyét, egyedül neki, vége az óvásnak, a védésnek. Ezt nagyon végzetesnek éli meg.

Visszahúzódik és a mamájára vár, hogy elvigye. Tele van szorongással és félelemmel. Minden mozdulata feszültséggel terhes: lopózkodik, földbe gyökerezett lábbal áll, a fal mellett oson, bujkál, lapul, bekukucskál a félig nyitott ajtón. Minden helyet félve néz meg.

Aztán valaki beteszi a tanterembe, ahol a sehova sem tartozás, a kitaszítottság érzését tapasztalja meg. A szeretetlenségtől szenvedő, társakra utalt, esendő ember csalódottságát éli át, amikor a többi kisdiák közönnyel és értetlenséggel fogadja.

Amikor sok embert lát, tömeget, még jobban kétségbeesik, hogy milyen sokan vannak. Megdöbben, s ez az élmény végigkíséri Esti Kornélt. Menekülni próbál a belső magányba vagy a valóságos egyedüllétbe, mert irtózik a tömegtől, mely közönséges, nagyon alacsony szinten mozog, primitív, lefelé húzó. Ennél sokkal érzékenyebb ez a kisfiú.

Esti Kornélt nem fogadják be a nemesek fiai, se a parasztgyerekek: az első padban, az „úri gyerekek” közt nincs hely, de az utolsó padból is kizárják, így nem tudja, hová tartozik, s a kályha mellé áll, egyedül. Ez azt mutatja, hogy nagyon feszült, s távol akarja tartani magát a többiektől.

Gyávának és ügyetlennek érzi magát, és szégyelli ezt. Félszegsége, számkivetettsége annak köszönhető, hogy otthon elkényeztették, s emiatt olyan érzékeny, mint egy üvegházi növény. Mindez eszünkbe juttathatja, mennyire viszolygott a felnőtt író, Kosztolányi a politikai közszerepléstől.

Végül a tanító talál neki helyet valahol középen. A tanító felnőtt, tőle lehet várni valami tanácsot, óvó gesztust.

Esti Kornélnak a köszönése is irányát veszti, nem üdvözli senki: hiába köszönt illedelmesen, észre se vették. Egész életében végigkíséri ez az észrevétlenség: Az utolsó felolvasás című novellában is ilyen csoda nélkül hal meg, csak ő maga csodálja ezt a halált, és a villamosutazáskor is észrevétlen marad, csak egy a tömegből, s ezt az érzést nehezen viseli el. Nem több, nem szebb, nem jobb, nem érdemesebb, és ez egy teher neki, kolonc.

Gyáva, ügyetlen ez a kisfiú, és ezt érzi magán, és tudja, hogy ő milyen gyámoltalan, szerencsétlen, együgyű és bugyuta. Megfogalmazódik benne, hogy őt nem szereti senki. A szeretetigény olyan gyermeki dolog: csak a család, az édesanya nyújt önzetlen, feltétlen szeretetet, mások nem. És ahogy az ember felnő, egyre több teher hárul rá és egyre kevesebb szeretetet kap.

Végül a szellemi fölény hoz sikerélményt a kis Esti Kornél számára. Mivel már négyéves kora óta tud írni és olvasni, ezzel tud kiemelkedni. Szép, finom „i” betűjét a tanító megdicséri.

Ezután a nevét már bátran, értelmesen mondja meg, így a befejezésben ott az a hit, remény, hogy az ember a tehetségével, képességével megtalálhatja a helyét akkor is, ha közöny és idegenség veszi körül, és meg tud állni a lábán a zűrzavarban is.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!