Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (elemzés)

Harmadik fejezet: az egyik legösszetettebb Esti-novella, és Kosztolányi legteljesebb költői önjellemzése. A kitűnő eredménnyel letett érettségi után Esti Kornél a kisvárosból, Sárszegről (Szabadka) Itáliába indul. Erre a tudásvágy készteti a fiatalembert.

Most először szakad ki az otthon védettségéből, s teli van hévvel, kalandvággyal, meg akarja ismerni a világot, az embereket. Útja Pesten át vezet, ahol naiv nyíltsága miatt kinevetik. Amikor észreveszi, hogy a pestiek összenevetnek a háta mögött, megtanul bezárkózni és alakoskodni.

A vonaton egy olyan fülkében utazik, ahol egy asszony és annak 15 éves elmebeteg, paranoiás lánya ül. Ez a lány éjszaka hirtelen szájon csókolja. Esti Kornél számára ez a kaland az élet első igazi vizsgája, amely a szerelemmel való első találkozást jelképezi. A fiatal költő egyszerre érez kéjt és undort.

A csöndesen tűrő édesanya és az olasz asszony, akinek a kis olasz lurkó kenyeret kéreget, felkelti benne az együttérzést. Megrendültséget és mély tiszteletet érez a szenvedők iránt.

Mivel írónak készül, megsejti, hogy ehhez meg kell tanulnia szenvedni, megérteni másokat, és megérteni önmagát.

 

Hatodik fejezet: azok közé az Esti-novellák közé tartozik, amelyekben Esti Kornél nem szerepel, hanem csak elmesél egy érdekes történetet törzshelyén, a Vipera kávéház különtermében. Művészileg kevésbé értékes, mivel itt csak egy ötlet kibontása, az ámulat felszítása a cél. Az Esti-novellák ezen típusa többnyire egy furcsa tulajdonságot mutat meg.

Persze azért mégis van benne olyan érzelmi-gondolati többlet, ami miatt több, mint csupán egy érdekes történet. Arról a képtelenségről szól, hogy milyen hallatlanul nehéz dolog megszabadulni egy hatalmas vagyontól. Esti Kornélnak mindenképpen meg kell szabadulnia óriási örökségétől, különben vége írói pályafutásának, ugyanis Magyarországon egy gazdag költő merő képtelenség.

Kifejti nekünk, hogy Magyarországon arról, akinek van egy kis pénze, azt képzelik, hogy tökfilkó, hiszen akinek pénze van, annak minek az ész? „Byronról, aki lord volt és sokszoros milliomos, itt senki sem ismerte volna el, hogy van egy fikarcnyi tehetsége.” Mert itt csak azt tartják lángésznek, akinek semmi egyebe nincs, csak a tehetsége: az elismerést az éhenkórászok, a betegek, az üldözöttek és a halottak kapják kárpótlásul, alamizsnaként.

Ez mintegy a pénzkeresés paródiája, s a puszta ötleten túl a gazdag élettapasztalat és a nyelvöltögető csúfondárosság is megjelenik benne.

 

Hetedik fejezet: a török lánnyal, Kücsükkel való kalandot meséli el, kedves, fiatalos idill. Megható és lírai benne az anyanyelv iránti szeretet: Esti Kornél 330 csókot ad a lánynak azért a 330 ékes magyar szóért, amelyet a török nyelvből kölcsönöztünk.

 

Nyolcadik fejezet: Esti Kornél itt nagyon elkülönül bohém, frivol környezetétől. Vonzóbb, emberségesebb énje irányítását követi. Egy megőrült újságíró megérzi benne a jóságos, mások iránt részvétet érző embert, s baráti melegséggel csimpaszkodik a karjába, ragaszkodik hozzá, nem akarja elengedni.

Mikor két kollégája a szerencsétlen őrültet a tébolydába csalogatja azzal az ürüggyel, hogy ott verik az elmebetegeket, s írjon erről a felháborító esetről riportot, Esti Kornél nem bírja nézni a szerencsétlen újságíró kálváriáját. Félrehúzódik a járda túlsó felére, mert utálja az egész cirkuszt, még önmagától is undorodik.

Eredetileg Esti Kornél érzékeny fiatalember volt, talán túlzottan is, mert bármin sírva tudott fakadni. Később azonban megkeményíti az idegrendszerét.

 

Kilencedik fejezet: A történet egy játékos, csibészkedő tréfának indul. Esti Kornél egy bolgár kalauzzal cseveg bolgárul anélkül, hogy egyetlen szót is tudna bolgár nyelven. A frivol humor a végén fanyarra fordul, a kalauz közléskényszere, megrendültsége mögött felsejlik valami mély dráma. A novella üzenete az, hogy az emberi sorsokkal nem szabad játszani. Kosztolányi azt a részvétetikát fogalmazza, meg, amit Számadás című versciklusában.

 

Tizenkettedik fejezet: Hosszú, csaknem 40 oldalas novella, amelynek gyakorlatilag semmiféle cselekménye nincs. Az egész semmi másról nem szól, csak arról, hogy egy német kulturális intézmény elnöke, bizonyos Baron Wilhelm Eduard von Wüstenfeld a felolvasások alatt évtizedeken át csak aludt.

Persze Esti Kornél mindent sajátos fénytörésben lát, a fejezet tele van meglepő gondolatokkal.

Wüstenfeld minta-elnök, Esti Kornél diákéveinek mestere, aki azért aludt az előadások alatt, hogy így védekezzen a sok hóbortos bárgyúság ellen, amit lírai költészetnek neveznek, a sok unalmas szamárság ellen, amit tudománynak neveznek, és a sok emberboldogító szócséplés ellen, amit politikának neveznek.

Esti Kornél fiatalon visszaborzadt a német alaposságtól és szervezettségtől, később viszont dicséri a német szellemet, amely Bach és Goethe művészetét adta a világnak. Persze őket is gonoszkodó prizmán keresztül nézi: „Bach fugáit és Goethe sorait szoktam dúdolgatni, amikor szomorú vagyok.”

Kosztolányi ebben a novellában saját meghökkentő nézeteit, furcsa teóriáit adja elő, és mindent viszonylagossá tesz.

Kifejti, hogy eddig „a földön minden rendetlenség abból származott, hogy egyesek rendet akartak tenni”, hogy az emberiségre azok hozták a legnagyobb szerencsétlenséget, akik lelkesedtek a közügyért és komolyan vették küldetésüket. „Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.

Ilyen gondolatokat Kosztolányi már az Édes Anna lapjain és az Ady-revízió idején született írásaiban is kifejtett.

 

Tizenharmadik fejezet: Esti Kornélnak itt a negatív oldala jön elő: megveri a „sorsüldözött özvegyet”. Igaz, ennek oka is leginkább az, hogy tehetetlenségében kétségbe van esve, amiért nem tud rajta segíteni.

 

Tizenötödik fejezet: itt is Esti Kornél negatív oldala mutatkozik meg. Barátjának gyermeke életveszélyben forog, és kétségbeesésében hozzá fordul, ő pedig új versével traktálja. Itt lehangolóan, kínosan önző a karakter.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!