Az utolsó fölolvasás
Az Esti Kornél kalandjai című ciklus záró darabja, 1933-ban keletkezett. Szoros rokonságot mutat az Esti Kornél Első és Tizennyolcadik fejezetével. Az Első fejezethez hasonlóan itt is megjelenik a tükörmotívum és az utazásmotívum, ami tematikus kapcsot jelent az Esti-novellák között.
A Tizennyolcadik fejezettel is rokonítható, mivel tulajdonképpen mindkét novella Esti Kornél halálát beszéli el, csak míg a villamosutazás ezt metaforikusan teszi, addig Az utolsó fölolvasásban a főhős ténylegesen meghal. Ez a novella lényegében Esti Kornél haláláról szól, így ez a két novella egymás tükörképeként is olvasható.
Esti Kornél kettős magatartást vesz fel a halállal szemben. Egyrészt szükségesnek érzi, hogy felkészüljön a saját halálára, másrészt azzal kell szembesülnie, hogy erre lehetetlenség felkészülni. Ez a két dolog ellentmondásban áll egymással, ami a címszereplő személyiségének önellentmondásaként is értelmezhető.
A cselekmény néhány mondatban összefoglalható. Esti Kornél vonatra száll, hogy vidékre menjen fölolvasást tartani. Mivel befutott író, két és fél évtized alatt ez már a sokadik fölolvasása, talán a századik is. Robotnak és kötelességnek tekinti, pedig elismerés, hiszen a rajongói, tisztelői és a műkedvelő írók tejben-vajban fürösztik.
„Jó volna még élni egy darabig”, sóhajt, miután visszaemlékezett a régebbi felolvasásokra. (Ez Kosztolányinál több művében elhangzik, pl. az Őszi reggeli c. versben: „Jobb volna élni”.)
Tél van, este nyolc óra, amikor Esti Kornél megérkezik. Mielőtt kiszállna, valamit bevesz egy barna üvegből (feltehetőleg ópiumot). A fölolvasás kilenckor kezdődik, előbb a szállóba megy átöltözni. A pályaudvaron az est rendezője, a Közművelődési Egyesület elnöke fogadja, aki egy sápadt, szótlan fiatalember, s a feleségével van ott. Kocsiba ültetik Estit és az Aranysas nevű szállóba viszik.
A szállóban magasan van a szobája, sokáig kell fölfelé menni a fölvonón. A szobájában van egy nagy tükör is. Borotválkozás, fésülködés közben Bach Air-jét dúdolgatja, és örül, hogy még nem vénült meg teljesen és hogy magas.
A szobájából kilépve egy hosszú és szűk folyóson kell végigmennie, melynek a végén szintén tükör csillámlik, és visszaveri a folyosót és a szürke ajtók végtelen sorát. Esti Kornél a tükör felé megy abban a reményben, hogy ott talál valami kijáratot a színpad felé, de csalódik.
Kiderül, hogy a tükörben nem tükörképet lát, hanem a valóságot. Valójában ez egy végeérhetetlen folyosó. Bosszús, hogy így nagyzolnak Mucsán, és már-már attól tart, hogy eltévedt. Talál egy pincért, aki útba igazítja. Visszafelé kell mennie, ott valahol messze ugyancsak egy tükör lesz. Csakhogy a folyosó végén megint nem talál tükröt, hanem csak a végtelen hosszú folyosót.
Öt-hat percig bolyong, egy második pincér jobbra, egy harmadik balra irányítja, de nem talál oda. Már fél tíz is elmúlt, Esti Kornél ideges, hogy elkésik, magából kikelve ide-oda szaladgál. De bárhová megy, mindenhol csak „az egyformaság kétségbeejtő útvesztője” fogadja.
Végül visszaszáll a fölvonóba, és visszatér a szobájába. A tükör elé áll és figyel. Megint bevesz a barna üvegből. „Tudta, hogy mi fog következni. De ez inkább érdekelte, mint borzasztotta. Azon csodálkozott, hogy az egész csak ennyi.”
Közben a felvonót kezelő kisfiú orvosért szalad, aki szemrehányást tesz, amiért Esti ópiumot szed, aztán megállapítja, hogy az író félrebeszél és bandzsít. Az érverését nem érzi. Mikor le akarja ültetni, Esti elvágódik a földön, pont a tükör elé, és kidülled a két szeme.
Ekkor lélekszakadva berohan az est rendezője, hogy Esti Kornélt a színpadra vigye. Döbbenten látja, hogy a halott író „most is nézi magát a tükörben”. Az orvos szerint azért, mert művészember.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
Nagyon köszönöm, igazán sokat segítettél vele, hogy ilyen jól érthetően, már-már esszébe illően összeszedted a mű kellő értelmezéséhez szükséges filozofikus, irodalmi, életútbeli háttérinfókat, valamint a tömör tartalmat! 🙂