Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (elemzés)

Ezt a metaforikus értelmezést nem a történet hőse, hanem az elbeszélői hang kijelentései, ironikus értékelései teszik lehetővé. Az utazást és annak körülményeit írja le, de olyan hangnemben és stílusban, hogy egyértelmű legyen, hogy a villamosutat metaforikusan kell érteni.

Számos olyan képi megjelenítést és metaforikus kifejezést használ, ami sejteti, hogy a szó szerinti jelentésnél valami általánosabb jelentést kell keresnünk, pl. „kocsi visított a síneken”, „Emberfürtök lógtak”, „magam is egy láthatatlan bogyója lettem”, „a tornácra kerültem”, „az élet vad viadalát vívtam.”

A villamosutazás elsősorban a szocializáció metaforája: azt jelképezi, ahogyan az egyén beilleszkedik a társadalomba. A villamosban kivívott helyek (tornác, jobb állóhely a villamos belsejében, ülőhely szélen, ülőhely az ablak mellett stb.) a társadalomban kivívható pozíciókat jelképezik: „a tornácra kerültem”, „benn voltam”, „válogathattam is a helyek között”, „ablakülésre tettem szert”.

A villamos utasai az egyénhez viszonyuló csoportot szimbolizálják, reakcióik („röhögtek rajtam”, „közös gyűlöletben forrtak össze ellenem”, stb.) azt sugallják, hogy az életben való előrejutás és a társadalomba való beilleszkedés egy kíméletlen harc. Maga Esti Kornél is egy folyamatos küzdelemnek látja: „nem adtam fel a harcot”, „legfrissebb ellenség”, „az élet vad viadalát vívtam”.

Ezt a harcot az egyén taktikázással, szándékos helyezkedéssel vívja, de a véletlen szerencse is megsegítheti. Az elnyerhető pozíciókért való küzdelem azonban annyira lefoglalja, hogy elszalasztja azokat az alkalmakat, amelyek egy valódi, értékes emberi kapcsolat kialakítását ígérik („Úgy rémlett, mintha ő is azt gondolná, amit én, s mintha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a kocsiról és mindenről, ami körülötte van.”)

Esti Kornél nem verekszi magát oda a villamoson meglátott nőhöz, hanem csak szemez vele, aztán megfeledkezik róla, és csak később jut eszébe, amikor már sikerült leülnie az ablak mellé, de akkor a nő már nincs sehol. A való életben is így megyünk el az értékes kapcsolatot ígérő lehetőségek mellett, mert más dolgok mindig fontosabbak, viszont mire elfoglaljuk a kívánt pozíciót, már nincs mellettünk senki.

Nagyon úgy tűnik, hogy a csoportban való, társas létezés alapjellemzői a kegyetlenség, az elembertelenedés és a magányosság.

A legjobb pozícióért való hajsza eredményeként az életet, sőt, magát a létet is beszűkülten értelmezzük. Ezt bizonyítja, hogy a villamos utasai a konvencionális viselkedési formáknak igyekszenek megfelelni, és Esti Kornél is egyre több közhelyt mond, miután megszerzi az ablakülést („A jutalmat a földön nem adják könnyen” stb.).

A beszűkültséget Kosztolányi a nyelvhasználattal is jelzi. Széttartó jelentésű szavakat tesz egymás mellé, amivel parodisztikus hatást kelt, pl. „Micsoda öröm volt legalább fizetnem”, „Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam.”

A zárlatban megjelenő halálmetafora újraértelmezi a novellában bemutatott küzdelmet. A „Végállomás” szó felülírja az eddigieket. Eddig a társadalomba való beilleszkedési folyamatként értelmeztük a villamosutat, ám ez esetben véget kéne érnie az ablakülés megszerzésével. A végállomás elérése és a villamosból való kiszállás jelzi, hogy az egész út valójában az életet jelképezi.

A novella utolsó előtti mondata („Elmosolyodtam.”) a szereplő-Esti reflexiója az egészre, és valamiféle lényegi, mély megértést sejtet. Az utolsó mondat („Lassan leszálltam”) az életből való kivonulást, a halált jelenti.

Így tehát a novella végén újra kell értelmeznünk az egészet, mert a zárlat módosítja az eddigi értelmezési kísérleteinket. Ilyenkor az olvasó késztetést érez, hogy újraolvassa a művet. Látni akarjuk, hogy a mű igazolja-e a zárlat ismeretében alkotott értelmezésünket.

Az újraolvasás során sok minden feltűnik, ami elsőre nem, pl. hogy a megérkezés motívuma már a mű elején megjelent („nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem”). Azt is észrevehetjük, hogy már sokkal korábbi szöveghelyek is utalnak az élet végességére („mintha sírnék vagy megolvadt volna bennem az élet”, „életemmel játszottam”, „Mindenkire rákerül a sor”).

A történet végét ismerve döbbenünk rá arra is, hogy nem derül ki a szövegből, hogy hová utazott Esti Kornél, ahová mindenképp meg kellett érkeznie. Gondoljunk csak bele: a főhős azért száll fel a villamosra, mert el akar jutni valahová, de hová?

Ez egy olyan információhiány, amit nem lehet kiegészíteni a teljes történet ismeretében sem. Az úti cél csak akkor fejthető meg, ha az egész villamosutat metaforikusan értelmezzük.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!