Az utolsó fölolvasás motívumai: utazás, tükör, labirintus. Ezek hagyományos irodalmi toposzok. Metaforaként jelölik az életút, a művészet és a meghalás fogalmát.
A tükör a művészet önjelképe, ami a mélység látszatát kelti, mivel egyrészt felület, másrészt a folytonosság képzetét, a végtelen benyomását kelti. Mint ilyen, időszimbólum is. A tükör mindig az előtte levőt tükrözi vissza, de a mutatott kép csak látszat. Akárcsak a fikció a műalkotásokban.
Esti Kornél a halála után is önmagát nézi a tükörben. Ez azt jelképezi, hogy a művészet és a valóság feltételezik egymást, és csak egymáshoz képest létezhetnek.
A tükörmetafora a görög mitológiából Narkisszosz történetét is felidézi, aki visszautasította a halandó és a halhatatlan nők, köztük Ékhó nimfa szerelmét, ezért az igazság istennője azzal büntette, hogy saját képmásába szeressen bele. Narkisszosz attól fogva örökké saját tükörképét nézegette az erdei forrás vizében. Haláláig saját magába volt szerelmes.
Ennek megfelelően a tükör a nárcizmus, azaz önimádat jelképe is lehet. Az utolsó fölolvasás szövege ezt a jelentést is megengedi.
A tükörmetaforát már Kosztolányi lírája is megelőlegezi, pl. A szegény kisgyermek panaszai versciklus Múlt este én is jártam ottan kezdetű darabjában is megjelenik, de ott a betegség, a láz, az életveszély motívumához kapcsolódik. Az ajtó ablaküvegében való tükröződés a nemlétbe való belépés metaforája, a tükör tehát a másik világ határvonala („aki belenéz belevész”).
Ez a jelentés is alkalmazható Az utolsó fölolvasás értelmezésekor, ahol a labirintus a meghalás lelki, belső tere.
Esti Kornél utolsó szavai: „Azért, mert a földön meghalnak a gyermekek.” Ezt az orvosnak mondja válaszul, aki szemrehányóan kérdezi, hogy miért használ ópiumot. Az orvos ebből a válaszból azt állapítja meg, hogy Esti félrebeszél. Ezzel az olvasó egyetérthet, tulajdoníthatja rosszullétnek, hiszen a főhős látszólag nem a kérdésre válaszol.
Ugyanakkor az olvasó gyanút is foghat, főleg ha ismeri a Kosztolányi-életművet, hogy ezt a mondatot metaforikusan kell értelmezni. Kosztolányi életművében fontos motívum a gyermek is, és a halál is, úgyhogy Esti Kornél nem véletlenül mondja ezt, egyáltalán nem beszél félre.
A gyermek Kosztolányinál mindig abszolút pozitív érték: az időtlenség, az állandó kérdezés, a dolgokra való őszinte rácsodálkozás, a teljesség szimbóluma.
A halál, a meghalás, az élet végességének tudata pedig hangsúlyosan jellemző Kosztolányi világszemléletére.
A gyermek és a halál összekapcsolása arra hívja fel a figyelmet, hogy az életre vonatkozó legalapvetőbb kérdéseink megválaszolhatatlanok.
Esti Kornél utolsó szavaival tehát egy összegző érvényű bölcsességet mond ki, a Kosztolányi-életmű summázatát. Azt, hogy a földi élet tragikuma földoldhatatlan.
Nagyon köszönöm, igazán sokat segítettél vele, hogy ilyen jól érthetően, már-már esszébe illően összeszedted a mű kellő értelmezéséhez szükséges filozofikus, irodalmi, életútbeli háttérinfókat, valamint a tömör tartalmat! 🙂