A vers címe azonos első magyar összefüggő szövegű nyelvemlékünkével (Halotti beszéd és könyörgés, 1192-1195). Tudatosan rájátszik Kosztolányi a nyelvemlékre: nemcsak a címmel idézi fel, hanem két megszólítással is („Látjátok feleim”, „Édes barátaim” – az eredetiben: „Szerelmes barátim”).
A szövegköztiség által Kosztolányi kapcsolódik egy hagyományhoz, ugyanakkor el is tér tőle: számos különbség fedezhető fel a nyelvemlék és a vers között.
Ellentétek a két mű között:
A Halotti beszéd és könyörgés (a nyelvemlék) a bibliai fordulatokra teszi a hangsúlyt, s a könyörgés műfaja kap benne nyomatékot. Ezzel szemben a Kosztolányi-vers mindvégig megőrzi a búcsúztató beszéd jellegét (temetési beszéd könyörgés nélkül).
Az 1200-as évekbeli nyelvemlék a középkori ember szemléletét, értékrendjét mutatja, és összefügg a középkor nyelvi és embereszményével. A középkorban az ember egész földi életében a túlvilági életre készült, mert abban hitt, hogy a gyarló ember majd boldogságra talál a túlvilágon. A középkori gyászbeszédben a hangsúly a túlvilágon, a földi élet készülődésén, a közös emberi sorson van.
Kosztolányi versében nem a középkori ember-és világkép jelenik meg, hanem a modern kori ember tapasztalata. Nála más a világlátás: a minket ért veszteség a fontos.
A vers az itt maradottak szemszögéből íródott. Azt festi meg, hogy ők hogyan gondolnak vissza a halottra („Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt / s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt / a csönd s ahogy zengett fülünkbe hangja.”)
A halott szempontjából pedig nem a túlvilágot láttatja vagy azt a másik dimenziót, ahová a lelke elköltözik, hanem a hiányt érzékelteti, az űrt, amit a földön hagyni fog maga után („Keresheted őt, nem leled, hiába, / se itt, se Fokföldön, se Ázsiába.”).
A középkor nagyon vallásos volt, a középkori ember egy teljesen más dimenzióban élt: az ördög, az Isten, a pokol, a paradicsom dimenziójában. A 20. századi ember sokkal kisebb dimenziókban él, a távoli dimenziók lecsökkennek, míg az emberi dimenziók megnőnek.
Így a középkori Halotti beszédben a temetésen van a hangsúly, a szövegemlék a halott búcsúztatása és könyörgés, melyben a halál mint közös emberi sors jelenik meg és a gondviseléshit (az üdvözülés által elnyerhető öröklét hite) kap hangot.
Ezzel szemben Kosztolányinál az élet elmúlásán, az utolsó napokon, az életből való kivonuláson van a hangsúly, és mindez egyedi eseményként jelenik meg, nem közös sorsként. És mintha a gondviselésbe vetett hit is megrendült volna. Ezt jelzi legalábbis, hogy a halálhoz természeti katasztrófák képei kapcsolódnak („összedőlt”, „vízbe süllyedt templomok”, „rázuhant a mázsás szörnyű mennybolt”).
Az eredeti Halotti beszédet elmondó középkori szerzetes bibliai történettel igazolja, hogy a halál elkerülhetetlen, és figyelmeztet, hogy mindnyájan a sír felé haladunk. Ezzel szemben Kosztolányi alkotásának középpontjában az életigenlés áll: ő elsősorban nem a halál misztikus, rettentő voltáról beszél, hanem az élet ősi titkáról, az emberi méltóságról és az ember megismételhetetlenségéről.
A Halotti beszéd és könyörgés szövege általánosabb, egyetemesebb, mint Kosztolányi verse. Azt hangsúlyozza, ami minden emberre igaz, így a szöveg minden temetésen elhangozhatna. Ezzel szemben Kosztolányi az apró kis hétköznapi mozzanatokat ábrázolja, amelyek csak erre a halottra jellemzőek. Ezzel megmutatja az egyéni lét értékességét.
Kosztolányi az embernek az egyszeriségét, egyediségét hangsúlyozza. Azt, ami különállóan egyedi bennünk. („Ilyen az ember. Egyedüli példány. / Nem élt belőle több és most sem él / s mint fán se nő egyforma-két levél, / a nagy időn se lesz hozzá hasonló.”) Az ember egyszeri csoda, egyedi és megismételhetetlen térben és időben is.
Lényegében a modern személyiségfelfogást írja bele a versbe Kosztolányi, és ezt a felfogást nemcsak a versbeli halottra, hanem minden emberre kiterjeszti, általános szintre emeli azzal, hogy a versbeli halottnak nem közli a nevét (csak „ő”-ként szerepel). Az egyediség és összehasonlíthatatlanság tehát mindenkire érvényes. Egy általános emberi érték.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
