Nemcsak a két mű mondanivalója más, hanem ellentétes a hangulatuk is. A szóhasználatról nem is beszélve. A Kosztolányinál szereplő „szörnyű mennybolt” nyomasztó kép, mert megfoghatatlan, de a középkori ember nem is merne ilyet mondani.
Az sem fordulhatott volna elő a középkorban, amit Kosztolányi megtesz, hogy tudniillik a szent, szakrális tartalmat kifejező szavakat hétköznapi, profán stílusszinttel kapcsolja össze, pl.
- köznapi kifejezések: „Nem volt nagy és kiváló”, „Akárki is volt ő”, „boldogan meredt a / kezében égő olcsó cigaretta / füstjére”
- szentségre utaló, szakrális kifejezések: „ereklye”, „lepecsételt”, „homlokán feltündökölt a jegy”
- a két szint összekapcsolása: „ahogy zengett fülünkbe hangja, / mint vízbe süllyedt templomok harangja”
A vers központi motívumai:
- kincs, kincstár (metafora): a személyiség evilági életét, ill. magát a személyiséget jelenti
- fény és hő (metaforák): a hő itt az emberi életet jelenti
Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, megszemélyesítés, ellentét, halmozás, különleges költői jelzők, alliteráció
A Halotti beszéd búcsúztató beszéd jellegű vers, melyet 3 szerkezeti egységre tagolhatunk.
Az 1. egység (1-2. versszak): a vers felütése („Látjátok feleim”) a középkori nyelvemlékünk pontos mása. Tehát hétköznapi beszéddel, megszólítással indít.
A mű fő gondolata a 2. versszak második sorában hangzik el: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” A vers a továbbiakban ezt az állítást bontja ki, járja körül. Így szövege ennek az állításnak a variációs sorozataként is olvasható.
A halál az ember pusztulásával egy megismételhetetlent veszejt el, olyasmit semmisít meg, ami soha többé nem található meg se a végtelen időben, se a végtelen térben. És ez pótolhatatlan veszteség. Minden ember halála pótolhatatlan veszteség a világmindenség számára.
Megjelenik a Boldog, szomorú dal című versből ismert „nincs”, „kincstár” motívum.
A 2. egység (3-4. versszak) a halott képét festi elénk. Ezt apró, hétköznapi események bemutatásával teszi, még szó szerint idézi is a halottat: „ahogy azt mondta nemrég: / »Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék«” Ebben benne van a családiasságnak a bensőségessége, de a kicsisége is. A középkori nagy dimenziókból Kosztolányi kisebb dimenziókba teszi át a halottól való búcsúzás szertartását.
Miközben a halott alakját jelentéktelen hétköznapi mozaikokból rakja össze, ezekből egy autonóm egyéniség feledhetetlen és megismételhetetlen alakja bontakozik ki. Kosztolányi kései nagy verseire jellemzők az ilyen apró mozdulatok.
Utal itt is az egyediségre és arra, hogy soha nem ismétlődhet meg ez a csoda. Az ember megismételhetetlen kincs: „a homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlenegy.” Lényének rendkívüliségét a halál emeli ki.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
