Szereplők, jellemek: az író nagyfokú árnyaltsággal és pontossággal rajzolja meg a szereplőket. A jellemek mellett a szereplőket körülvevő miliőt és sorshangulatot is megidézi. Emellett önmagára is folyamatosan reflektál.
A mű hőse, egyben narrátora látszólag nem fiktív személy, hanem az író maga. Ugyanakkor Márai a mű elé készített Jegyzetben figyelmezteti az olvasót, hogy az életrajz szereplői a valóságban nem élnek. Ez az intelem arra utal, hogy a művet nem szabad megbízható, hiteles (netán ellenőrizhető) önéletrajznak tekinteni, nem szabad teljesen megfeleltetni a valóságnak.
Az elbeszélő (az író, Márai): egy 14 éves kassai polgárfiú, aki jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nő fel. Folyékonyan beszél németül, de az anyanyelve magyar. Büszke arra, hogy a németségüket megőrző ősei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as magyar szabadságharcban.
Szociális szempontból nyitott szemmel jár: látja a társadalmi igazságtalanságokat, érzékeli az úri, polgári életmód különállását, ösztönös, rideg önzését. Különösen a cselédsors háborítja fel. Úgy érzi: „minden emberi méltóságon esett sérelem megaláz minden embert”. Neki persze ezen a megaláztatáson túl semmi baja.
14 éves korában elszökik otthonról, ezzel kiszakad a gondoskodó családi közegből. Napokig vándorol, bujkál, míg a riasztott csendőrök el nem fogják.
Ezt a gyermekkori szökést elemezve jut el az általánosításig: „Nem tartozom senkihez. Nincs egyetlen emberem, barát, nő, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig bírnám, nincs olyan emberi közösség, céh, osztály, amelyben el tudok helyezkedni, szemléletemben, életmódomban, lelki magatartásomban polgár vagyok, s mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok között.”
Később megszokja ezt az állapotot, az állandó otthontalanság érzését. Ez válik természetessé a számára. Az egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.
Márai mint narrátor legalább annyira költött alak, mint amennyire valóságos önmaga. Itt-ott mintha Oscar Wilde híres tétele igazolódna be: „az Élet utánozza az Irodalmat”.
Jenő: nagybácsi, az elbeszélő anyjának legidősebb bátyja. Fiatalon főbe lőtte magát, mert nem lehetett zenész.
Dezső: másik anyai nagybácsi, az elbeszélő anyjának öccse, abbahagyta a gimnáziumi tanulmányait és mészárosnak állt, az író meleg humorral mutatja be.
Ernő: nagybácsi, zongorista egy lokálban, aki nagy zenészkarrierről álmodozik. 16 év után jelentkezett náluk, amikor az elbeszélő gyerek volt.
Ernő a nikotin rabja (napi 80 szálat szív), gőgös és érzelmes férfi, ivott, szerette a nőket és a matematikát. Később zenekart alapított, és a 16 év alatt, amíg távol volt, városról városra járt. Márai groteszk tragikummal ábrázolja.
Zsüli tanti: ő tanítja franciára. Zsüli néni regényeket ír és a függetlenség megtestesítője (mert kivált a társadalomból, de úgy, hogy közben elfogadták és megbecsülték). Márai gyengéd iróniával mutatja be.
Igazából benne érzékeli azt a fajta nőiséget, amit a háború utáni emancipált nőkben nem talált meg, mert belőlük hiányzott a családfenntartó érzés, amely a „századvégi” nőkben még megvolt.
Jónapék: ortodox zsidó család, sok a gyerek, nagyon szegények. Nyüzsgésüket az író kedves mulatsággal mutatja be.
Weinrébék: fölkapaszkodott, gazdag, gőgös zsidó család, az apa gyáros, a gyerekek nem érintkeznek senkivel a házban. Életvitelüket az író odavetett csípős gúnnyal ábrázolja.
Gizella: a folyamőrrel „megcsinálta élete szerencséjét”. Márai bohózatszerű tréfával ábrázolja.
Berci: az író iskolatársa az intézetben, egy ezredes fia, szélhámos gyerek. Mindenféle csemegéket beszerez és árulja hitelbe a fiúknak, egész vállalkozást épít ki. Márai megvető szatírával ábrázolja.
Elemér: az író iskolatársa, szőke, kék szemű, és olyan szép, hogy még iskolatársai és némelyik tanára is valósággal szerelmesek belé. Elemér az elbeszélő hódolatát elhárítja, és helyette Tihamérral barátkozik.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
