Időszerkezet: visszatekintő. Sok év távlatából néz vissza, így az elbeszélt történet és a jelen közti időbeli távolság lehetőséget ad az események objektív, tárgyilagos értékelésére.
A narrátor visszafelé nézve, egy magaslati nézőpontból szemléli a múltbeli eseményeket, melyeket szükségszerűen a jelenbeli adott helyzethez vezető útnak lát. Olyan, mintha a múltjában afféle célelvűség munkálna, mintha minden egy bizonyos cél elérése érdekében történt volna úgy, ahogy történt (teleológia = célképzetesség).
Azaz gyermekkora és ifjúkora eseményeiben – amelyekben kényszerűségek, tévelygések és rögtönzések is voltak – a számára egyedül lehetséges jövő készülődött. Így vezetett az útja a homályból a megvilágosodás felé, a céltalanságból a célok és tervek irányába.
A szerző tehát nemcsak megidézi a múltját, hanem újjá is teremti azzal, hogy fölfedezi a káoszban a titkos rendet, az adott cél felé haladást, teleológiát.
Elbeszélői nézőpont: egyes szám első személyű (énforma), emiatt bensőséges, személyes, mindent az elbeszélő szemén keresztül látunk.
Előadásmód (elbeszélői magatartás): Márai látásmódja bevallottan szubjektív. Élete tényeit szuverén módon csoportosítja, átstilizálja és értelmezi. Emellett némi nosztalgia érezhető az elbeszélő részéről a téma, a polgári világ bemutatásában.
Azonban ehhez mindig társul egyfajta hűvös távolságtartás is. Ennek oka Márai helyzetének kettősségében keresendő: egyszerre független és otthontalan, egyszerre elutasítja és megőrizni akarja a polgári értékrendet.
Persze ettől még nem dokumentumirodalomról van szó. A távolságtartás ellenére nem lehet azt mondani rá, hogy személytelen és tárgyilagos lenne, és a szemléletmódja sem kérlelhetetlenül objektív (Márai nem szemléli tárgyilagosan a világot és önmagát).
Tehát egyszerre fordul a téma felé megértéssel, beleéléssel, ugyanakkor távolságot is tart tőle.
Cselekményvezetés: az Egy polgár vallomásai komplex és koherens alkotás, de nem alkalmazkodik mindig a kronológiához. A történetben a kicsi és a nagyobb világ, a magánember sorsa és a család sorsa összeszövődik. A narrátor tágítja, majd szűkíti a perspektívát, elveszti, majd újra felfedezi az egyes szálakat.
A műben nincs időbeli előrehaladás, a történet alig-alig mozdul előre. Állóképszerűség, életképszerűség érezhető benne, különösen az első kötetben, amely többnyire kimerevített „pillanatok” sorozata.
Afféle keresztmetszetet kapunk, mert az elbeszélő hosszú időtartamokat összegez. Nem arról számol be, hogy konkrétan mi történt, ahogy az események követték egymást, hanem azt mondja el, hogy általában, jellemzően mi történt vagy mi volt érvényes.
Például ha elolvassuk a reggelit leíró jelenetet az első kötetben (I/7. fejezet), akkor azt látjuk, hogy az elbeszélő nem egy megtörtént helyzetet, egy konkrét reggeli emlékét idézi fel, hanem azt mondja el, hogy általában milyen volt a reggeli, amikor ő gyerek volt. A reggelizőasztal, az apa szertartásossága, az illatok (kölnivíz, teaillat), a színek (dohányszínű házikabát, pecsétgyűrűs kéz, aranybarna tea), ételek és italok stb.
Ezzel az időtlenség és az állandóság érzetét kelti, ami utal a polgárság mint társadalmi osztály beérkezett állapotára, életformájának állandóságára. Érezhető egyfajta jelen idejű folytonosság, ez azonban az első kötet végén kétszer is elveszti érvényességét.
Az első kötet a szülői ház részletes megjelenítésével kezdődik. A leírás után is állóképszerű marad a történet a 3. fejezet végéig, amikor az elbeszélő váratlanul, hirtelen bejelenti, hogy 14 éves korában egy reggel megszökött otthonról („Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam akkor, s egy reggel elszöktem hazulról.”). Ezzel megszakad az addigi folytonosság.
Másodszor pedig a békeévek utolsó vakációjának felidézésekor szakad meg az idő folytonossága, ismét váratlanul és hirtelen.
Az első kötet zárlata (egy Péter-Pál napján tartott vacsora szűkszavú megelevenítése) visszairányítja az olvasót a kiindulóponthoz, a szökést pedig az otthontalanság előzményévé fokozza le. Ezzel állóképpé merevíti a történetmondást. Az addig elbeszéltek végérvényesen megszakadnak, nem lehet folytatni őket. Egy teljesen új helyzet áll elő, amit az elbeszélő így jelent be: „Megölték a trónörököst.”
Márai időszemléletének alaptörvénye szerint a holnap nem belátható, így számára minden jövőközpontú felfogás elképzelhetetlen.
Kifejezőeszközök: Márai stílusa választékos, nagy a hangulatteremtő és a megjelenítő ereje. Gyakori eszközei:
- életképszerűség (statikus időszemlélet) – a valamilyen irányba mutató folyamatok hiányát jelenti, elvégre az ábrázolt életforma lényege a változatlanság
- pontos leírások a tárgyakról – ezek a jólétre utaló apró tárgyak (pl. bajuszkötő, bajuszkefe, hagymamintás kanna), életképszerű megjelenítésük a polgári létforma állandóságát, a polgárság mint társadalmi osztály beérkezettségét jelképezi.
- sejtelmes elhallgatások
- látszólag egymás mellé nem illő fogalmak összekapcsolása
- előre és visszautalások
Motívumok:
- gyermekkor – az időtlenség birodalma
- Bécs (a monarchikus Bécs többször is felbukkan, szerepe fontos) – „cukros” és „tejszínhabos” világváros, amely egyfajta megtartó erőt jelképez. Mert mi jellemzi? Megállapodottság, nyugalom, békesség, állandó zeneszó, játékosság, önfeledt vidámság, az élet komoly kérdésire való válaszadás elhalasztása. Márai az aranykori békesség szigetét látja benne, valamint a közép-európai kultúra otthonát.
- lázadás (kitörés) – lázadók azok a rokonok (pl. Ernő), akik megtagadták a polgári életmód fegyelmét és félművészként kóborolnak a világban; maga az elbeszélő is fellázad
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
