2. a szellemi függetlenség, az önálló gondolkodás, az önálló egyéniség kérdése
A polgári rétegben volt egy kereskedőkből, orvosokból, ügyvédekből vagy éppen gyárosokból verbuválódott, függetlenségre törekvő fiatal nemzedék, melynek tagjai egy szemvillanásból megértik egymást. Fontos jellemzőjük, hogy nem érzik a mindenáron való szerzés és birtoklás kényszerét, és távol tartják magukat az osztályharcoktól. Apáik életvitelét magától értetődő természetességgel folytatják, ezáltal a hagyományok birtokosai.
A Grosschmidt családban is volt egy különc egyéniség: a pesti nagybácsi, aki világhírű jogász, és a polgári értékrend megtestesítője. A különbözni tudás, a tehetség, az állandó munka és a függetlenség jelképe, aki sohase törekedett állami vagy politikai tisztségek betöltésére.
Az ilyen nagybácsik a 19. század végének polgári szellemiségét testesítették meg. Életmódjuk és társadalomszemléletük nagy hatással volt a vallomástevő elbeszélőre.
Ugyanezt a függetlenséget ő az íróságban találta meg, ahol olyan helyzetet alakított ki magának, hogy érintetlen maradhasson az irodalmi harcoktól.
Az önálló egyéniség legjellemzőbb vonása az, hogy törekszik a független, önálló gondolkodásra. Márai is így tesz. Rá kellett döbbennie például arra, hogy a vallásos nevelés, a hitélet sok szempontból formális, és nem tűri el a különvéleményt.
Így aztán finom iróniával jeleníti meg a kor törekvését a vallásos nevelésre és annak korlátait. Fiatalon összeveszett és szakított lelkiatyjával (a „lélekhalász Fókával”), így kiválasztott helyett kitaszított és bűnös lett.
Amikor elmagányosodott a családjában, útja a „bandák”, a lázadás, a szökés felé vezetett. Pártütésében az ösztönösen szuverén egyéniség nyilatkozik meg, amely nem tudja elviselni a túlszabályozott életformákat.
Az utolsó zendülésért, a szökésért keményen meglakol, mert intézetbe adják, vagyis kikerül az óvó-védelmező családi közegből, és ízelítőt kap a társadalom, az „ököljog” világából.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni ebbe a közösségbe, és bár nem lázadt fel, megőrizte függetlenségét. Az iskola nem egyéniségeket, individuumokat nevelt, hanem uniformizált, és nem támogatta az egyéni tehetség fejlesztését.
A fiatal Márai az intézet miniatűr társadalmában ráébred az egyedülvalóság törvényére, és fölfogja, hogy többé nincs hova hazatérnie.
A mű nemcsak egy társadalmi réteg, hanem egy nemzedék életérzését is kifejezi. Egy olyan generációról van szó, amelynek tagjai kiszakadtak a polgári életből, átélték a háborút, a forradalmakat, és felismerték, hogy a rend és a biztonság véget ért.
A fiatalok úgy védekeztek, hogy őrizték az egyéni jogokat, bandákba verődtek, lázadtak a konvenciók ellen, és a „sértődött magány” állapotába húzódtak vissza.
Így a hagyományos polgári családok felbomlottak, és magányos fiatalok rótták Európa országútjait azt az igazi szabadságot keresve, amely az álmaikban élt. De amerre néztek, csak „sötétség gomolygott”, előttük az „értékek átértékelésének” gyanús időszaka állt, és a „jelszavak divatja” következett.
Márai, ahogy visszatekint saját útjára, személyiségének fejlődésére és íróvá válására, rájön, hogy mindenhol az idegenség élményét tapasztalta meg.
Polgárként bármilyen mélyen közösségi indíttatású is, szellemi emberként a saját belső törvényei szerint él. Ugyanakkor nem találta meg a helyét a közösségben, a világban – ő az örök menekülő.
Ez azt is jelenti, hogy hiába a lázadás a szülők ellen, a szökés otthonról, a kitörés és az elszakadás valójában hiábavaló volt. A kamaszkori szökéssel nem jutott el valahonnan valahová, illetve csak annyit ért el, hogy az otthont felváltotta az otthontalanság, a céltalanság.
Mert a művész értékrendje – aki önszántából társadalmon kívüli lény – örök feszültségben áll a polgár értékrendjével. A polgár csak akkor válhat művésszé, ha megtagadja önmagát.
3. az íróság problémája, a művész és az élet viszonya
A művész által vállalt magány lehetővé teszi a művész számára a teljes szellemi függetlenség megőrzését és biztosítja a személyiség függetlenségét.
Márai számára az irodalom kínálta az egyéniség megőrzésének lehetőségét. Előbb az újságírás, aztán az írás, amely egy olyan „munka” volt, amelynek során visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét.
Így talált otthonra az állandó otthontalanságban, és így jutott közelébe az „egész”-nek egy olyan korban, amely felbomlott, de amely az irodalom, az írás által mégis megismerhető.
Sokat elmélkedik művészet és élet viszonyáról. Úgy véli, a művész magatartása hozzátartozik a tevékenységéhez, és elválaszthatatlan a létrejött műalkotástól, ami pedig visszahat a művész életére. Tehát a mű és az alkotó kölcsönösen visszatükrözik egymást. Ezért mondjuk, hogy az Egy polgár vallomásai öntükröző regény.
A mű egyik legfontosabb gondolata, hogy az életet nem lehet a maga nyers, naturális valóságában megjeleníteni: „az élet az író számára gyanús anyag, s csak módjával, preparált állapotban lehet felhasználni belőle valamit”. Ez határozza meg Márai irodalomszemléletét.
Rónay László szerint Márai a „preparált élet” fogalmát nem úgy érti, hogy az író húzódjon el a valóságtól, ellenkezőleg. A Márai által ideálisnak tartott írói alkotásmód velejárója a valóság tényeinek és elemeinek a közvetlen benyomások után történő „lepárolása”. Azt tartja feladatának, hogy költészetet sajtoljon a valóságból.
Márai a műalkotás születését kegyelmi pillanatnak tartja, amelyben az élet bonyolult, kusza zűrzavara egy pillanatra megvilágosodik „két megsemmisülés között”.
Az igazi író csak akkor lehet hiteles krónikása az életnek, ha kizárja életéből a hétköznapok áradatát, s érzelmek nélkül, távolságot tartva, higgadtan reflektál az élet eseményeire. Így aztán egészségesebb, ha az író magányosan él, mert teljesen át kell adnia magát a műnek.
Márai egyik eredendő tulajdonsága a magányérzet, melyet fölerősítettek az emigrációban átélt tapasztalatok. De már a fiatal Márai is magányos volt, magányos a bandák kalandjai közepette és magányos az alkalmi célok teljesítésére összeverődött irodalmi közösségekben is. Ez a magányos élethelyzet teszi alkalmassá arra, hogy függetlenül és távolságot tartva, ironikusan bírálja a polgári réteget.
Az életet irodalommá tenni, irodalomba „preparálni” Márai számára mindenekelőtt magatartás kérdése. Irodalomszemléletének kulcsfogalma a valósággal kapcsolatban kialakított „magatartás”. Az írónak úgy kell élnie az életét, hogy az élete íróságának alkatrésze legyen.
Az Egy polgár vallomásai világa az alkotó képzelet segítségével teremtett, fiktív világ. A hiteles élmények is rendre színt váltanak, átlényegülnek. A mű sokszor sugallja, hogy minden ember rejtélyes, kifürkészhetetlen titkokat őrző tünemény.
Élet és munka viszonyáról is ugyanazt mondja Márai, amit Thomas Mann a Tonio Krögerben: „…hogy igazán jó művek csak a gonosz élet nyomása alatt születhetnek, hogy aki él, az nem dolgozik, és meg kell halni ahhoz, hogy valaki egészen az alkotók sorába jusson.”
Alapgondolat: miközben megjelenít egy társadalmi réteget, Márai szembenéz saját helyzetének, értékrendjének, céljainak kérdéseivel.
Fogadtatás: már megjelenésekor a legnevesebb kritikusok méltatták, szakmai elismertsége egyenrangú volt Kassák Lajos Egy ember élete és Illyés Gyula Puszták népe című műveinek elismertségével.
Jelentősége: ezzel a művel került Márai a magyar próza élvonalába, ezt a művét tartják a legjelentősebb és legtökéletesebb alkotásának, és ez a legismertebb munkája is egyben. Az első kötet a magyar széppróza nagy remeklései közé tartozik, a második kötet műfajilag is más, és esztétikailag is kevésbé értékes.
Felhasznált irodalom:
Bíró Zoltán: Két nemzedék
Rónay László: Márai Sándor
Lőrinczy Huba: „… személyiségnek lenni a legtöbb…” Márai-tanulmányok
Új Magyar Irodalmi Lexikon
