Szerkezet: hallatlanul megkomponált, tömör, szigorú keretes szerkesztés.
Az elején van egy ajánlás, amely K. Gy.-nek (csak monogramot ír, de könnyen megfejthető: Krúdy Gyulának) szól: „K.Gy. emlékének”.
A regény első mondata egyértelművé teszi, hogy Krúdy hőse, Szindbád nevében fog beszélni Márai, de azt is, hogy Szindbád azonos Krúdyval. „Szindbád, a hajós, író és úriember – fiatalabb éveiben szeretett ez álnév mögé rejtőzködni – egy májusi reggel korán indult el Óbudáról, mert estére hatvan pengőt kellett szerezni.”
Vagyis Márai már a regény első mondatában leleplezi, hogy a Szindbád egy írói álnév, és hogy Szindbád azonos Krúdy Gyulával (vagyis azonosítja az írót saját hősével). Ez azt jelenti, hogy Márai gyakorlatilag Krúdyról írt regényt.
Az ajánlás folytatásában Krúdy életének tanúit idézi meg. A vendéglősöket, akik ismerték, pl. Kéhliék vendéglője nem messze volt az író utolsó lakásától, és Bródyékat, akiknek szintén Óbudán volt vendéglője (Szentlélek tér), itt találkozott Krúdy Molnár Ferenccel, de Babits és Osvát is járt itt.
Ezután következnek más személyek, akik Krúdy életében fontosak voltak: írók, nők, zsokék, hajósok és úriemberek.
A mottó azoknak ajánlja a művet, akik ismerték és szerették Krúdyt, és „gyászolják a világot, mely utánahalt”. Ez a világ egyrészt Krúdy regényeinek világa, másrészt ez a regényvilág jelképe valaminek, az igazi Magyarországnak, amivel Márai szerint Krúdy egylényegű volt.
Az is világossá válik, mik lesznek a regény összetevői.
A regény három alkotóeleme:
- anekdotikus történetek Krúdy Gyuláról (Márai a Krúdy-mítoszból vett elemeket gyúrja össze)
- Krúdy írásaiból (főleg a novellákból) átemelt stíluselemek, amelyek „krúdys” hangulatot teremtenek (olyan tökéletes a stílusimitáció, hogy Márai mondatai beilleszthetők bármelyik Krúdy-novellába)
- világnézeti üzenet, amelyet ezekkel az eszközökkel közöl Márai
Cselekmény: Krúdy műveihez hasonlóan eseménytelen a történet. Szindbád életének utolsó napját beszéli el a regény (aki nem csinál mást, csak fürdőbe megy, ír pár oldalt, megebédel, elkölti a pénzét). Gyakorlatilag semmi nem történik, már-már abszurd cselekménytelenség. Viszont ezt a cselekménytelen cselekményt beszövik az emlékek és asszociációk.
Mi az, ami történik? A főhős reggel felébred, majd pénzszerzés céljából elmegy otthonról, ugyanis kellene hatvan pengő a kislánya vizsgaruhájára. Felszáll a neki oly kedves kétfogatúra, az ismerős kocsissal beutazza a fővárost, és megáll, elidőzik az általa kedvelt helyszíneken.
Meglátogatja a Lukács fürdő medencéit és dögönyözőit, elmegy a „Csikágó” kávéházba, ahol egy asztalnál ülve elmereng a régi társakon, akik mára eltűntek. Megírja utolsó tárcáját, aztán még egyszer utoljára szemügyre veszi Pestet. Elmegy a London szálloda éttermébe, ahol megebédel, bort iszogat és hallgat barátai közt.
Hajnalban tér haza szeretteihez, azonban nem adhatja oda családjának az írásával megkeresett pénzt, mert ki kell fizetnie a kocsist, így elmegy a pénz az útiköltségre.
Utolsó cselekedete az irodalommal kapcsolatos: végigtekint a száz kötetnyi könyvön, amit írt, és elcsodálkozik, mikor volt ideje megírni őket. Az ágya körül, a székeken és asztalokon Jókai-füzetek vannak szétszórva, Szindbád kézbe vesz egyet (A tengerszemű hölgy akad a kezébe), és olvasni próbál, de a világ elfeketedik a szeme előtt, ezért kiejti a kezéből a füzetet, és lehunyja a szemét.
Lefekszik aludni, és ez lesz az utolsó álma, amelyből már nem ébred fel többet, mert elviszi végső útjára a vörös postakocsi.
Mindössze ennyi történik a regényben, amely egyfajta búcsúzás.
Cselekményvezetés: a történet elbeszélése nem kronológiai rendben történik. A szöveg Szindbád gondolatárama, amely kitérőkkel kanyarog előre és vissza az időben. Ráadásul emlékezésébe belevegyíti regényhősének élményeit is.
Hangulat: nosztalgikus, elégikus, melankolikus (a mulandóság érzése miatt, amelyet Szindbád mélyen megél).
Elbeszélői nézőpont: E/3. személyű narrátor az elbeszélő. Ez a nézőpont lehetőséget ad Márainak, hogy egyszerre legyen kívül és belül Szindbád karakterében.
Stílus: Márai rekonstruálta Krúdy írói stílusát, így a regény olyan, mintha egy rég elveszett Krúdy-művet olvasnánk (stílusimitáció: egy író stílusának tudatos másolása, de nem parodizáló szándékkal, és nem is plágiumszerű imitációról van szó).
Milyen is ez a stílus? Krúdy elbeszélői stílusa Jókai nyomán egy neoromantikus (újromantikus) stílus, amelyben az impresszionizmus, a szecesszió, a szimbolizmus és a szürrealizmus játszik nagy szerepet. Képei annyira asszociatívak, hogy szinte szabadversként olvasható.
Márainál a szöveg ugyanolyan szétáradó, mint Krúdynál, de csak a mondatok szintjén, mert maga a mű szerkezete feszes. Azonkívül stilárisan is tömör, erős szerkesztés figyelhető meg. Nyelvi intenzitás jellemző, egymástól eltérő stílusrétegek keveredése.
Márai mintha csak tovább írná a Krúdy-történetet, emiatt a mű egyrészt
- „pastiche” (= keverék, egyveleg) – se nem eredeti, se nem másolat, egy másik alkotó stílusában készült szöveg. Eredetileg iskolai gyakorlat volt, később irodalomesztétikai fogalom lett, a paródia rokona. Határai a 20. századra fellazultak, ahogy az intertextualitás egyre jobban elterjedt, és egyre többen írtak ilyet (Proust is írt pastiche-t, de szintén pastiche Karinthytól az Így írtok ti).
másrészt
- palimpszeszt (olyan pergamen, amelyet felülírtak: eltávolították róla a régi írást és újat írtak rá, de a palimpszesztek a régi írást is őrizték; átvitt értelemben több korszak nyomainak keveredése, mikor a múlt rétegei keverednek a jelennel) – az irodalomban olyan technika, mely egy korábbi mű átdolgozását, újraértelmezését, a korábbi művel való játékot jelenti
Ezért van, aki szerint „a legjobb Krúdy-regényt Márai írta”. (Ha nem tudnánk, ki írta a művet, azt mondanánk, hogy Krúdy.)
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
