Kifejezőeszközök:
- belső monológba átcsapó töprengések (a regény jelentős részében a regényhős elmélkedik, töpreng, ír) – a belső monológ Szindbád novellájának (tárcájának) megírásáról szól és a mű közepe felé helyezkedik el, vagyis a regény középpontjába az írás, egy írásmű megalkotása kerül
- tudatfolyam – Márai is tudatfolyam-technikával dolgozik, mint James Joyce, a regény szövege Szindbád tudatárama (amelyben fölsejlik a magyar múlt és jelen, az írók és az irodalom világa, és a hétköznapi magyar történelem).
- idézetek – Márai sokszor szó szerint idéz Krúdytól (ezzel bevezet a Krúdy-regényvilágba)
Számos Krúdy-mű eszközeit használta fel a regényhez, de különösen két Krúdy-regény eszközeire ismerhetünk rá, ezek: Megboldogult ifjúkoromban és A vörös postakocsi.
Az átvett írói eszközök:
- Krúdy képalkotásai, képi és gondolatasszociációk
- meghökkentő jelzők, képzettársítások (pl. füstszínű jelen)
- sok szinesztéziás szerkezet (pl. „a neonfények vonítani kezdenek”)
- megszemélyesítés fontos szerepe: Krúdy többnyire elvont fogalmat jelenít meg, Márainál inkább a természeti jelenségek elevenednek meg – „animizmus” (átlelkesítés): a mondat alanya nem valós személy, hanem egy szobor vagy egy kép
- sok metafora, metonímia
- hasonlatok (a Krúdy-féle hasonlat nem hasonlít, hanem inkább csak sejtet) – nagyon fontos eszköze Krúdynak, amely minden más költői eszközt háttérbe szorít (plasztikusabbá varázsolja vele a világot), Márai kedveli a bonyolultabb hasonlatokat
- álomszerűség: élénk színek, szagok, illatok, személyes tárgyak – mintha minden emlék lenne, de minek az emléke? Az akkori életé, az elveszett világé.
- mondatismétlések
- elavult, régies, archaizáló kifejezések használata (pl. cúgos cipő, jancsibankó, plajbász)
- ritka szavak használata
- egyedi viselkedés ábrázolása
- szertartásos cselekedetek
- egyedi színhelyek bemutatása (Márai behatárolja a helyszíneket, ahol a jelenetek játszódnak)
- a jellemzést segítő fiktív családnevek, cégérnevek, utcanevek választása
- fiktív névadás -i képző segítségével, akárcsak Krúdynál (pl. Várdali)
- kortárs írók nevei (Márai sok korabeli író nevét beleszőtte, Krúdy inkább csak kevésbé ismert írókat)
- egy letűnt kor ízlését tükröző nevek
- állatnevet viselő szereplők (pl. Oroszlán, Medve)
- visszatérő szereplők (Krúdy kedvelte a visszatérő hősöket, így Márai is alkalmazza)
- Krúdy-féle mondatszerkesztés újjáteremtése (párhuzamos felépítésű mondatszerkesztés, mely ismétléseken, felsorolásokon alapszik). Sok jelző, díszítés, sok apró kép egymásra halmozása, melyek nem is állnak kapcsolatban egymással. (Ez szürrealista technika. Az író elindít egy képet, amely osztódni kezd, hozzákapcsol egy másik asszociációt, ahhoz még egyet, s a kezdő kép elveszti kapcsolatát azzal a képpel, ahova végül kilyukad a mondat. Ez növeli a szöveg térfogatát.)
- azonos grammatikai szerkezetek halmozása
- „áriázás” (van egy „írt, mert…” kezdetű ária, amely pont a mű közepén helyezkedik el, ebben Márai 26 oldalon keresztül taglalja, miért írt Szindbád) – ettől a szöveg szerteágazóvá válik
De akadnak „álcavesztő” pillanatok, amikor Márai saját hangja, saját nyelve, saját stílusa átüt a szövegen. Sokkal tudatosabb író volt Krúdynál, így főleg tudatosságával és összefogottságával sejlik át saját alkotói énje. Pl. feszesre komponálja a bekezdéseket, egyszerre dinamikus és állóképszerű a szöveg.
A szóhasználatban is kiütközik, pl. gyakran használja az „igazi” szót, és használ olyan szavakat is, amelyeket Krúdy nem használna (pl. mozicsillag, neonfény).
És vannak csak Máraira jellemző motívumok is, pl. a puma, mely a kedvenc állata („… az emberi szívek alján a várakozás és a reménykedés lappangott, mint a ligeti menazsériából megszökött puma a gödöllői erdőben…”), vagy „a gyertya csonkig égett” sor (amit egy másik regényében címként is használ: A gyertyák csonkig égnek).
Motívumok:
- vándorlás, utazás (otthonkeresés, örökös menekülés) – Szindbád vándorlása életfilozófiai jellegű keresés és odüsszeuszi létforma (mitológiai távlatba emelkedik): ő a mindig úton levő hajós, aki örökké otthont keres, mindenhova a hazatérés szándékával utazik, de a célt csak a végén éri el, bolyongása a kozmikus időben zajlik, a vándorlás során átélt „kaland” pedig nem más, mint egy küzdelem az élhető életért
- nők, utazás, étel-ital szeretete (a Krúdy-féle Szindbád-novellák jellemző motívumai) – a főhős, a „kereső ember” ezekben a dolgokban próbálja megtalálni az élet értelmét („Szindbád az örök dolgokat szerette s a kocsma, a bor, a nirvána, az elmerülés, Buddha és a bölcsesség örök dolgok voltak”)
- keletiség (keleties képek, motívumok, pl. a gyógyfürdőzés tipikus keleti szokás, a nirvána is megjelenik, amely szintén keleties kép), Attilát is emlegeti, ami már tipikusan az eurázsiai magyar keletiséget jelenti (nemzetkarakterológia, a magyar mint keleti nép) – a keletiség-motívum arra utal, hogy szívében nomád volt Szindbád, tehát a vidékiség és nomádság ötvöződik a városban való otthonossággal, a kiskocsmák világával
- mesei jelleg (Szindbád neve utalás az Ezeregyéjszaka mesevilágára) – a Szindbád-mítosz, a Szindbád-legenda megidéződik a regényben a légkör révén, amely körüllengi Szindbádot, és a hely szelleme révén (pl. Budapest keleties pompába öltözik)
- magyarságélmény (Szindbád egy Ázsiából Európába szakadt nép végzetét van hivatva megtestesíteni) – a korabeli magyarságfelfogás („keleti-Magyarország”) Krúdy által képviselt változatát értelmezi Márai, aki az „egyedül vagyunk” gondolatát vázolja fel (a magyar kis nép, akinek a világ nem érti a szavát): „Ilyenkor a démonnal viaskodott Szindbád, amely elkísérte a magyart Ázsiából (…), a démonnal, melynek nincs neve, melynek szavát nem érti senki, csak a magyar. Ezért írt Szindbád.”
- hazaszeretet („Szindbád tudta, hogy Magyarországon minden jobb, mint külországokban”, „Szindbád csak Magyarországon érezte jól magát”) – a Trianon előtti Magyarországot őrzi emlékeiben, oda mereng vissza
- ellentétek, pl. az étkezés során ellenpontként Bécsre gondol Szindbád (csak Bécsben lehet-e igazán jó marhahúst kapni?), vagyis megjelenik a hazai és a külországi ízek ellentéte. – A meghitt-idegen, bensőséges-külsődleges, otthon-otthontalanság, magyar-nem magyar, hazai-külországi ellentétpárok jelzik, hogy a világ ellentéteire bomlott. Ebben a világban az otthon, a bensőségesség, a meghittség csak az álom, az álmodozás segítségével élhető át.
- „schönnburnni-sárga” (divatszín, a császári kastély és az arisztokratikus kultúra színe, amit a magyar vidéki nemesi kúriák is átvettek és beleillesztettek a magyar színvilágba) – magyar szín lett, ez utal az osztrák és a magyar hagyományok összefonódására), emellett múzeumi légkört idéz fel, megidézi Ferenc József korát, vagyis utal egy örökre elveszett világra
- neonfény (az új világ jelképe) – nagyvárosi fény, mely talmiságot, üres csillogást, technicizálódást jelent a vidéki Magyarország meghitt, bensőséges hangulatával szemben.
- Jókai-olvasás (Szindbád utolsó tette a halál előtti pillanatokban) – a végső búcsú előtt Szindbád (azaz Krúdy) még a nagy előd művébe fogódzik, visszatér annak világába, és pont A tengerszemű hölgy akad a kezébe (egy kései Jókai-regény), amely egyszerre regény is, emlékidézés is, kalandos történet a női állhatatlanságról és a letűnt ifjúságról, vagyis olyan könyv, amelynek világában Szindbád igazán otthon érzi magát (de Krúdy és Márai is), így amikor Szindbád meghal, végső soron Jókaihoz „megy haza”.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
