„Boldog békeidők” = álom-Magyarország
Egy adott korszakkal együtt elmúlnak a korszak jellemző sajátosságai is. Az elmúlt korszak magatartásformája, életformája is elavulttá, korszerűtlenné válik, ezért az is elmúlásra van ítélve.
Szindbád nemcsak azért evett, hogy jóllakjon, hanem egy letűnt világot is ünnepelt. Már-már kultikus, szakrális jellege van számára az étkezésnek, amely szertartássá válik. Ez a szertartás egy olyan életre emlékeztet, amelyre a teljesség, a harmónia, a testi-lelki béke volt jellemző (azaz annak illúziója). Ez volt a „boldog békeidők”, egy álomvilág, Szindbád álom-Magyarországa.
Trianon előtt nemcsak az ország volt teljes, hanem az emberi élet is teljesebb, minőségibb volt, mert meghittebb, bensőségesebb, ráérősebb, méltóságteljesebb, egyszóval „úribb” volt. Nem volt ez a mohó, kémeletlen tülekedés a felszínes sikerekért.
Szertartás volt minden, az evés, az ivás, a kocsizás, a fürdő, a bevásárlás, az udvarlás, a szerelem, még a halál is. Magyarnak lenni sors volt: büszkeség és szomorúság. Voltak szertelen álmok, éltek valódi egyéniségek. Még az irodalom is igazi volt: „nem kiagyalt program, nem is meztelen kenyérharc, hanem szép és bátor szélmalomharc…”
Ez a régi Magyarország azonban csak álomkép, ahogy a Monarchiát jelképező Bécs is, sőt, maga Ferenc József is ugyanúgy a múltba veszett, mint Nagy Lajos király, vagy akár a magyar vidéki kúriák (Márai megidézi e régi udvarházak utolsó gazdáit azzal, hogy Szindbád művében megjelennek).
Szindbád számot vet a múlttal a „hazamenés” előtt. Visszatekint egy olyan világra, amelyben az ember még hitt abban, hogy helyét, értékét nem vonja kétségbe a külvilág. De valójában ez is csak illúzió volt. Az egyéniségnek a magányba kell menekülnie, vagy álarcot kell öltenie, ha nem akar azonosulni az elidegenedett világgal és az ellenségessé lett társadalommal.
A magyar irodalom sorsa az új világban
A regény zárlatában is az irodalomhoz kanyarodunk vissza. Szindbád merengései során megidézi írótársait, kit saját nevén, kit becenevén vagy fantázianevén. Bár ők nem annyira Krúdy, hanem inkább Márai írótársai. Márai tehát saját veszteségét siratja, miközben regényhősével végiggondoltatja a magyar irodalom sorsát.
A tanulság: véget ért egy korszak, vagy az irodalomban, vagy abban a világban, amely ezt az irodalmat szülte, vagy mindkettőben. Szindbád fájdalmat érez ennek a világnak az elmúlása miatt, miközben felbukkan az új világ képe is, amely majd felváltja a régit. Ennek az új világnak a jelképe a neonfény.
Mi a hazamenés célja? A csendesség, az elhallgatás, a „csendes beszéd”, amiben beletörődés van. Valami lezárása, véget ér egy korszak egy ország történelmében.
Valószínűleg a halálról van szó a végén. A világ, amelyben Szindbád élt, az is meghalt, és ő maga is meghal, bár szó szerint nincs benne a halála, csak utalás van rá: „A világ elmaradt a határ mögött, és Szindbád mosolygott, mert tudta, hogy idejében kell elmenni egy világból, melyhez nincs már igazi közünk.”
Ez az otthontalanság nemcsak Szindbádra, hanem a műveire is vonatkozik. Szindbád életműve épp úgy nem lel otthonra az új világban, mint maga a személyiségét elrejtő író.
Márai úgy láttatja Krúdyt mint aki nem volt népszerű, az irodalmi élet peremén vegetált, és csak írótársai és néhány olvasó kedvelte. Ez azonban nem Krúdy, hanem a korszellem hibája, amelyhez Krúdy nem volt hajlandó alkalmazkodni. (Krúdy a magyarság lényegéhez tartozik, és ha Krúdy népszerűtlen, akkor a magyarság tért le a helyes útról.)
Egyébként a Szindbádban meglevő bánat, keserűség a környezetében is megvan, csak ők töredékesebben látják a helyzetet, mint ő.
De végül Szindbád is, Krúdy is hazatalál oda, ahol igazán otthon érezték magukat. Ez jelentheti a halált is vagy egy másik irodalmasított világot.
Hazatérés
Szindbád utolsó napjának legfőbb tapasztalata a hiánytudat felismerése. Csak a kontemplatív magatartásforma marad a számára. Elhagyja a világot, hogy végleg hazatérhessen, így az addigi értelemben vett irodalmiság mögötte marad. A halállal maga az élet költözik más dimenzióba, pl. az emlékekébe.
„A gyertya csonkig égett” mondat az utolsó számadást, a végső hazatérést jelenti. A mondat címmé emelkedik Márai egy másik regényében, amely A gyertyák csonkig égnek címet kapta, és ott is hasonló jelentése van.
Szindbád egy lezárult korszak egyik nagy tüneménye, egy eltűnt életforma, nyelv, szemlélet, magatartás, ízlés képviselője. Ez az eltűnő világ a Monarchia világa.
És mivel az írói szándék szerint Szindbád azonos Krúdyval, Márai regényében Krúdy egy régi kor hanyatlását megíró művészként, egy elmúló világ krónikásaként, és a hanyatlás jellegzetes egyéniségeként jelenik meg.
Üzenet: két világ, két értékrend ütközési pontjáról és az ehhez fűződő emberi viszonyokról szól a regény. A városi magányról, amely az elidegenedés miatt lép fel, a meg nem értettség okozta fájdalomról, a feleslegesség kínzó érzéséről, a múlt letűnt értékeihez való ragaszkodásról, a nosztalgiáról és a hagyományokról.
Márai egy olyan korszakról ad számot a regényben, amelyben az egykor kedves régi világ letűnőben van, így nem marad más választás, mint jobb híján „hazamenni”.
Jelentősége: Márai egyik legsikerültebb regénye a Szindbád hazamegy.
***
Felhasznált irodalom:
Fried István: Író, irodalom Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében
Fried István: Álom-Bécs Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében
Angyalosi Gergely: A pastiche mint interpretáció – Márai Sándor: Szindbád hazamegy
Rónay László: Márai Sándor
Új Magyar Irodalmi Lexikon (2000)
