Értelmezés: Márai Kosztolányi mellett Krúdyt tartotta mesterének. Többeket tisztelt, de Krúdy volt számára a leginspirálóbb mester.
Látszatra teljesen más az írói világuk, Márai különbözik Krúdytól abban, hogy urbánus jelenség és nagyon olvasott, művelt, tudatos, intellektuális alkotó. Krúdy ezzel szemben ösztönös alkotó, aki sajátos életérzést és szeszélyesen változó hangulatokat fejez ki. Olyan, mintha Márai saját ellentétét tisztelné Krúdyban.
Ugyanakkor Krúdy és Márai több közös vonással is rendelkezik, pl. mindketten idegenül érzik magukat a fővárosban. De a mű nemcsak Krúdyról szól, hanem Márairól is, hiszen idegenségérzetük egy tőről fakad. Budapesten mindkettejüknek meg kellett küzdeniük a méltatlan környezettel, a tudatlansággal, az ízléstelenséggel és az álirodalommal, így tele voltak nosztalgiával egy méltóbb, értékteremtő világ iránt.
Mindketten menedéket kerestek és felmutattak egy ellenmintát. Krúdy Pest ellenében a vidéket emeli piedesztálra, Márai pedig a kassai polgári világot.
Vándorlás
Az utazás, vándorlás is összeköti őket, amelyet a hajós Szindbád alakja képvisel. Szindbád nem más, mint az örökkön-örökké úton levő, soha meg nem érkező utazó, aki csak a halál pillanatában érhet révbe. Ez a karakter egy odüsszeuszi életformát folytat, ilyenformán a Szindbád-világ az Odüsszeia 20. századi interpretációja.
A vándorlás utak sorozatából áll, és az utaknak céljuk van: „az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
Menekülés, otthontalanság
Az örökös vándorlás egyfajta menekülés is: „így élt Szindbád, mert örökké menekült. Ötvenöt éven át utazott a hajós, kártyaszobák, nádasok, behavazott kárpátaljai kisvárosok, lóversenypályák és irodalmi kávéházak között. Ötvenöt éven át volt hazátlan, s minden városba és minden kocsmába azzal az érzéssel lépett, hogy milyen jó lesz elmenni innen.”
Szindbád egyik otthontalanságból a másikba menekül. Az egy-egy pillanatig otthonnak érzett városok, kocsmák csak egy illúziót táplálnak, az illúzió szétfoszlása után pedig marad a menekülés egy másik illúzióba. Ez egy végtelen körforgás, amely szükségszerűen magányosságba fullad.
Szindbád élete utolsó napján is menekül (utolsó napjának helyszínei is otthonpótlékok: gőzfürdő, kávéház, vendéglő), csak most a múltidézésbe menekül. Ez az utolsó „vándorlás” számvetés a múlttal és hazamenekülés. Egy hazautazás, de hol van a haza?
Bécs = Monarchia
Szindbád Magyarország különféle tájain vándorol, de ő és regényhőse, Felvéghy (aki egy regényhős regényhőse!) Bécset épp úgy hazájának érzi, mint a magyar tájakat.
A nagyvilág (ahol „érthetetlen nyelven hazudnak a nők„) nyelvileg is megfoghatatlan Szindbád számára, és nem is vonzó neki. („A külvilág nem vonzotta Szindbádot, s Bécs volt a világnak az a legtávolabbi pontja, ahol a hajós otthon érezte magát.”)
„Szindbád egyszer látta csak a tengert, máskülönben nem járt soha külországokban”. Ez az egyszeri alkalom kora gyermekkorában történt, és akkor is Fiuméban volt (ami nem egészen külföld, hiszen a Monarchia része, emléke mégis messzi idegenként érződik Szindbádnak).
A haza és a külföld között helyezkedik el Bécs, amely egyszerre képviseli a nagyvilágot és az otthont. A haza tehát két országból, vagy legalábbis Bécsből és Magyarországból tevődik össze Szindbád számára.
Bécs Szindbád fiatalkorában az európai művészeti törekvések egyik központja volt, azonkívül Szindbád rokonságot lát Bécs és Pozsony (az „örök, gőgös Felvidék”) világa között. Mindkettő az őszi utazások célpontja.
A magyarul beszélő vidékek és Bécs összeolvadnak Szindbád képzeletében, aki Bécsben is otthon van (pontosabban Bécsben csak annyira hazátlan, mint mindenhol). Regényhőse, Felvéghy is otthonosan mozog Bécsben (a bécsi lóversenyre való célzás akár egy Krúdy-regényből vett idézet is lehetne). Bécs tehát része a Szindbád-legendáriumnak.
Szindbád azért érzi otthon magát Bécsben, mert Bécs a Monarchia székhelye és egyben a Monarchia jelképe is. Szindbád nosztalgiája Ferenc József kora iránt gyakorlatilag a Monarchia iránti nosztalgia.
Ez azonban már Márai nosztalgiája, nem Krúdyé! Márai az, aki Bécset is otthonának érzi (különösen Párizshoz képest, ahonnan Bécsbe utazva úgy érezte, hazatért). Márai az, aki utal az osztrák-magyar hagyományok összefonódására („schönnburnni-sárga”), mivel az ő szemében Bécs hordozza az összetartozás-tudatot.
Krúdynál nem Buda vagy Pest, hanem Bécs és a Monarchia játszik jelentős szerepet (A vörös postakocsi c. regényben pl. Alvinczi Eduárd rajong Bécsért: úgy örül Bécsnek, a bécsi életnek, mint egy regényhős). Ugyanakkor a „Monarchia egyenlő összetartozás” gondolata csak Márai regényében jellemző, magánál Krúdynál nem.
Szindbád-Krúdy világa
A Krúdy-féle regényvilágon túl Márai egy új világot is teremt Szindbád köré. Felidézi azt a letűnt korszakot, amelyben Krúdy élt: a vendéglősöket, a kávéházakat, az írókat, a lóversenyeket és azt a kort, amely Szindbáddal együtt meghalt.
A regény elején Szindbád elindul otthonról, hogy 60 pengőt keressen a lányának, eközben különböző stációkon megy keresztül.
Régi lovasfogaton elindul a Lukács fürdőbe, itt jelenik meg először keleties motívum (török fürdő), ezután meglátogatja a Chicago kávéházat, ahol leül írni.
„És Szindbád írt, mert hallotta a hangot…”: Szindbád, Krúdy és Márai is attól érezte, hogy él, hogy írhatott.
Az alkotómunka közben, ahogy visszaréved a múltba, Szindbád megtalálja az összefüggéstelen emléktöredékek között a kapcsolatot. Ezek Márai emlékei, amelyeket nosztalgiával idéz fel.
Szindbád következetesen él és olyan áhítattal nézi a világot, hogy a lényegtelen, jelentéktelen mozzanatok jelképpé emelkednek általa. Gasztronómiai és szerelmi emlékek tolulnak egymásra, városképek és tájak kavalkádja váltja egymást, amelyek mind asszociációkat keltenek.
Felidézi magában a letűnt múltat, a régi barátokat, a nyüzsgést, majd átmegy a London szálloda éttermébe. Itt háromszor töri meg a csendet:
- „Nem boldog a magyar.”
- „Milyen lehet négy deci?” – a bor filozófiája, erre kapja fel mindenki a fejét (a kocsma mint áldozati hely, a bor mint kultusz tárgya, eszköze), a szent és a profán, a magas és a mély, a fenséges és a triviális egysége
- „A halottnak nincs dohánya.”
Ezek abszurdnak tűnő mondatok, de abban a helyzetben mégis hatnak.
Keletiség
A keletiség motívuma a fürdőn kívül máshogy is megmutatkozik, Szindbádot gyakran keleti bölcs képében látjuk. Kezdet és vég, régi és új találkozását csak keleti bölcsek tudták ilyen nyugalommal nézni. És Márai sokszor utal a magyarság ázsiai eredetére is.
Márai a nyugati szellem, a nyugati géniusz mestere, Krúdy a keletié. Ugyanakkor Márainak volt igénye arra, hogy megismerje, milyen keleti géniusznak lenni, ezért eljátssza, hogy keleties, miközben ő nyugati. És erre egy ilyen stílusimitáció, egy pastiche a legalkalmasabb, mint a Szindbád hazamegy. Ez egy magyar és keleti regény.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
