Menekülés
Saulus fontos tulajdonsága a figyelem, a dolgokhoz való makacs közelhajolás képessége. Praktikus gondolkodású ember, pl. a vak koldus történetét hallva azt a kérdést teszi fel, akadt-e olyan nyom, amelyen a juhot kereső ember elindult.
Ekkor még nem tudja, hogy a felületes tapasztalatszerzés akadálya a bölcsességnek, a lényeglátó figyelemnek. Gyermeki hitetlenséggel hallgatja a vak koldus történetét („jól esett megismételni, amit nem hittünk el”), amely az értelmét nem érinti meg, de feszült idegzetét igen.
Ugyanis Saulust eltökélt, lázas keresésvágy jellemzi. Nyugtalanságát az üldözés szenvedélyébe fojtja, kalandokban éli ki. Üldöző volta és üldözése így tulajdonképpen a valóságban menekülés – önmaga és az igazság elől. Úgy menekül, mint Jónás, aki szintén elfutott ahelyett, hogy szembenézett volna a sorsával.
Más párhuzam is van Saulus és Jónás alakja között: mindketten Tarzuszba készülnek, és mindketten menekülnek a sorsuk elől. Jónás három napig hánykolódik a tengeren a cethal gyomrában a megvilágosodás előtt, Saulus pedig három napon át világtalan, aztán megtér.
Viszonylagosság
Van a regénynek egy reflexív, bölcseleti rétege, amely a főhős és Rabbi Abjatár közti beszélgetésekben bontakozik ki. Rabbi Abjatár szüntelenül példázatokat mond, de minél többet bölcselkedik, annál kevésbé sikerül bölcs gondolatokat kimondania.
A példázatok nem igazítják el Saulust, hanem növelik a bizonytalanságát. („Olyan körültekintően szólt hozzá az ügyhöz, hogy sikerült újra bizonytalanságot teremtenie bennem.”)
Ennek oka, hogy a példázatok egyszerre szentenciózusak és pontatlanok, ezáltal nem megvilágítanak, hanem relativizálnak. Ez a relativizálás a modern parabola egyik fontos sajátossága.
Az abszolúttól a relatív elvéig jutunk, ami lényegében a modern természettudományos gondolkodás következménye. Az abszolút helyébe lépő viszonylagosság, a szilárd világkép megingása a megnevezések bizonytalanságában, az evidenciahiányban, a befejezetlenségben, a tudás, az idő, a tér viszonylagosságában fejeződik ki.
A parabolák korábban didaktikusak, tanító jellegűek voltak, ami feltételezett egyfajta biztonságot, bizonyosságot. Ennek helyébe lép Mészölynél a kétely, a többértelműség. Nincsenek többé magától értetődő dolgok.
Korlátozott látás (réslátás)
A cselekmény szempontjából fontos, hogy a főhős mindig hogyan látja az őt körülvevő dolgokat, eseményeket.
Tohu, Támár, Kedmah, még Abela is tág keretek között szemlélik az őket körülvevő világot, Saulus azonban mindig csak egy résen keresztül látja a környezetét, vagy egyáltalán nem látja és nem is hallja az eseményeket.
„Ezen a zsámolyon kuporogtam, és néztem őt, aki sokkal magasabb volt, mint az ajtó nyílása: éppen a hóna alatt láttam ki az udvarra. Ez a testéből formálódó rés annyira lekötötte a figyelmemet, hogy elfelejtettem a szemébe nézni, pedig hozzám beszélt.”
Saulus sohasem látja az egész teret, pl. az áruló rabbi kihallgatásakor egy függönyrésen keresztül kíséri figyelemmel az eseményeket, és nem lát, nem hall jól: „onnét sem láttam az áruló arcát”, „Mit mondott? Nem értettem jól…”
Vagy mikor Abelát várja: „Leültem az udvar közepén és vártam. Egy keskeny résen kiláttam az udvarra...”
Ezt a „réslátást” példázza a szurdokbéli látószög is: a bentről kifelé nézés, a nyiladékon, hasadékon keresztül való kilátás.
És egyre szűkül a látótere: „S maga az utca is sokkal keskenyebb. És éppen ezt nem érted: nyolc nappal ezelőtt mintha az is szélesebb lett volna.”
Saulus egyre szűkülő látóterét a rés motívumával érzékelteti az író, és egy fontos kérdéssel szembesíti az olvasót: mennyit látunk a minket körülvevő világból, mennyit hallunk meg belőle, és mennyit fogunk fel a hallottakból és a látottakból? És vajon a körülöttünk élők mit látnak ugyanabból a környezetből?
A rés egy olyan nyílás, amely meghatározza a tekintet ívét és irányát, és korlátozza a látást. És Saulus a döntő fontosságú helyzetekben résszerű hasadékon át néz, vagyis létállapota a lesben állás, a résen levés. A rés maga pedig jelkép A főhős számára tehát a rés nem a látása szűkítését, korlátozását jelenti, hanem egyfajta lehetőséget a kilátásra vagy a bepillantásra.
Ugyanakkor szimbolikusan Saulus behatárolt látása (rés-motívum) egyfajta vakság. Azonosságtudata elbizonytalanodik.
Identitásvesztés
A regényben sokáig nem hangzik el a főhős neve, ő sem mondja ki és mások sem. Ez a névtelenségbe rejtőzködő magatartás identitásproblémát sugall.
Saulusnak kettős identitása van, ugyanis zsidóként római polgár is. Amikor meg akarta kövezni a helyi zsidó közösség, a római helytartó védelme alá helyezte magát. Neve is jelzi a kettős identitást, mert egyszerre héber és latin: a „Saulus” töve a „Saul”, tehát egy héber névből ered, és úgy jött létre, hogy a héber nevet ellátták egy latin hímnemképzővel.
Az identitásprobléma legerőteljesebben a névszimbolikában jelenik meg. Három névvel lehet azonosítani a főhőst:
- Saul (héber név) – egyértelmű utalás a zsidó ősre, Saul királyra
- Saulus (héber név latinosítva) – Saul római polgár is, a római helytartó védelme alatt áll
- Paulus (a bibliai név, magyarul: Pál) – a Saulusból Paulussá válás a „megvilágosodás”, a „jó útra térés” jelképe
E nevek közül csak az első kettő (Saul, Saulus) szerepel a regényben. Ezzel is jelzi Mészöly, hogy nem a hivatalos bibliai történet áll a középpontban, hanem egy fikció.
Van egy szó, ami nem ejthető ki, mert a regény koherenciájába nem fér bele. Ez a szó a Paulus. Amint a főhős Pállá válik (Saulusból Paulus lesz), a regény érvényét veszti. Ez az oka, hogy a Paulus (Pál) név nem szerepel a szövegben. A másik két név viszont felváltva szerepel, és a nevek váltakozása is jól jelzi az identitás bizonytalanságát.
Pedig az önazonosság kérdése kulcsfontosságú Saulus jelleme szempontjából: „Nem igazoltatni – azonosítani jönnek”, „Aki igazolva van, még nem biztos, hogy azonos is. De akit azonosnak találnak, az megérdemli, hogy részt vegyen a halászaton és egyen a halból.”
Vagyis azonosnak kell lennünk önmagunkkal, hogy részesei legyünk a körülöttünk élők társadalmának. Aki nem azonos, azt kilökik, kitaszítják, akárcsak az áruló rabbit.
A mű egyik legfontosabb kérdése az, hogy végül is megtalálja-e az ember önmagát, és ha igen, hogyan.
Azonosságtudat
Mészöly a mű bevezető fejezetében felteszi a kérdést:
„Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk azonosságunkat. De hol ez az azonosság?”
A regény végén megkapjuk a választ (Istefanos adja meg egy példázat által): „…fölemelte, újra visszafektette a földre az ágat. És én tényleg csak akkor értettem meg, hogy előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával. Megijesztett ez a néma szókimondás.”
A tamariszkuszág árnyéka megadja a választ a regény nagy kérdésére: megtalálja-e az ember önmagát? És ha igen, hogyan? Ugyanakkor végképp elbizonytalanítja Saulust, aki már nem biztos abban, hogy joga van az üldöző szerepét magára vállalni. Így lassan eljut az azonosságig és Saulusból Paulus lesz (azaz Pál apostol).
„Én meg hagyom, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Hosszú, egyenes utca, igazi Vicus Rectus, csupa nyitott kapuval, aztán valami napsütötte puszta az éggel, ahova az utca vezet.” Az úttest közepének, a nyitott kapunak, a napsütötte pusztának és az égnek a képe előrevetíti a fordulatot: Saulus belsőleg fokozatosan kész lesz arra, hogy emberileg, erkölcsileg, lélekben átalakuljon. Eljut a megvilágosodásig és megtalálja önmagát.
A regény három pillére tehát három parabolikus-szimbolikus motívum, amely egy külön történéssort alkot: vakság-megvilágosodás-önazonosság.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!
