Szereplők, jellemek: Mészöly hősei eleven jellemek, de nem hús-vér testi alakjukban, hanem lelki-szellemi tartalmaikban jelennek meg az olvasó előtt. Ez is fokozatosan bomlik ki apró tényekből.
Saulus: a főhős, egy jeruzsálemi templomi nyomozó (a vallási rendőrség embere), ortodox zsidó.
Saulus kezdetben a felvállalt ügy iránt érzett erkölcsi hűség és a kötelességteljesítés igézetében, nagy fegyelmezettségben él. Következetes, magányos, autonóm személyiség.
Az a fejlemény indítja el az önkeresés útján, hogy munkájában való motíváltsága megszűnik: már nem érzi, hogy volna értelme a tevékenységének, a cél, amiért nap mint nap dolgozik, kiüresedett.
Ez a kiüresedett cél (a keresztényüldözés) értelmetlenné teszi a nyomozást, ami Saulus munkája, így egyre nagyobb kötelességtudatra szorítja rá magát, holott azok a lelki energiák, amelyeket az értelmetlen cél szolgálatára fordít, jobban is hasznosulhatnának. Meghasonlott emberré válik, aki menekül önmaga elől.
Minél nyilvánvalóbb a belső csőd, Saulus külső igyekezete, buzgalma annál nagyobb lesz, egészen addig, míg tetteit annyira irracionálisnak nem érzi, hogy már az egész életformája tarthatatlanná válik.
Végül a régi énje teljesen széthull, személyisége átalakul, pedig látszólag nem változik semmi.
A regény nem kíséri végig Saulus életét, a történet még a megtérése előtt véget ér.
Saulus alakjában egy olyan hőst teremtett Mészöly, aki szolgálatban és szeretetben keresi létének értelmét és lehetőségeit. Saulus ennek az emberi morálnak a képviselője.
További szereplők: Rabbi Abjatár, Tohu, Támár, Kedmah, Abela.
Rabbi Abjatár: szakértőként szokták felkérni kihallgatási ügyekben, de nem áll a nagytanács szolgálatában. Saulus szívesen eljár hozzá látogatóba és beszél neki magáról bizalmasan, a rabbi pedig meghallgatja. Négy éve ismerkedtek meg, amikor Rabbi Abjatár palotájában a nagy éjszakai kihallgatás folyt, az áruló rabbi (Jézus) bevallotta bűnét, s ki is végezték a Golgota-dombon.
Tohu: Saulus szállásadója, bőrkészítéssel foglalkozik, van egy felesége és egy lánya. Saulus másfél éve lakik nála, családtagként bánnak vele. Rabbi Abjatár ajánlotta neki ezt a szállást.
Támár: Tohu beszédhibás lánya.
Kedmah: Saulus kísérője, aki vele együtt üldözi a keresztényeket.
Abela: Saulus nővére. Van egy férje és egy kisfia.
(Nincsen sok dialógus, kommunikáció a történetben. Rabbi Abjatár mellett a római százados az egyetlen ember, akivel Saulus párbeszédet folytat.)
Maga Jézus nem szerepel a regényben, csak Saulus emlékezetében bukkan fel. Visszaidézi Jézus kihallgatását és elítélését, de az emlékképek zaklatottak, összefüggéstelenek, és Jézus neve el sem hangzik, csak „az áruló rabbi”-ként emlegetik.
A bibliai történet többi főszereplője (Annás Kajafás, Pontius Pilátus) neve helyett is csak kezdőbetűk állnak. Az író épít arra, hogy az olvasó ismeri a Bibliát, és tudja, kikről van szó, ugyanakkor el is idegenít az eredeti történettől azzal, hogy nem nevezi meg annak szereplőit.
Értelmezés: Mészöly a Saulus írásakor már megszabadult a hagyományos történetmondás kötöttségeitől.
A regény szerkezetileg 3 pilléren nyugszik:
- parabola, példázat – lehetővé teszi, hogy Saulus sorshelyzetének különféle jelentéseket tulajdonítsunk.
- motívumismétlések (pl. vak koldus, vándor) – az ismétlődő motívumok teremtenek kapcsolatot a regény bevezető fejezetében, közepe táján és záró részében megjelenő helyzetek között.
- eszmeváltozás (az ösztönök, az érzelmek és a lélek területére is kihat) – kezdetben Saulus olyan ember, aki tudja, mit akar, a történet végére viszont minden ereje felmorzsolódik, míg végül a megérzésből megtérés lesz, a keresztényüldözőből pedig Jézus követője.
Lélektan
A bibliai Pál nem Jézus tanítványai közül való, nem egyike a tizenkettőnek, mégis apostolnak nevezik. Ennek oka az a páratlan térítő munka, amit a Római Birodalom területén végzett, és amelynek nagy jelentősége volt a kereszténység elterjedése szempontjából.
Pál a megtérése előtt foglalkozása révén üldözte, ádázul vizslatta a keresztényeket (Damaszkuszba is azért ment, hogy felkutassa Jézus követőit). Így aztán alakja, sorsa örök jelkép: a lélekben nagyon messziről megtért ember jelképe. Üldözőből lett mártír. Ez rendkívül nagy változás, nyelvünkben a „pálfordulás” kifejezés őrzi emlékét.
Mészöly abból indult ki, hogy egy ilyen nagy fordulatnak kellett legyenek lelki előzményei (még akkor is, ha Saulus látomást látott). Már jóval a megtérés előtt le kellett játszódniuk olyan lelki folyamatoknak, amelyek előkészítették a talajt ennek a változásnak.
Mészöly tehát nem világnézeti, hanem lélektani síkon dolgozta fel Pál apostol történetét.
Kételyek, bizonytalanság
A regény elején Saulus mint a templomi tanács bizalmi embere feltétlen híve az Eszmének és a Törvénynek. Ugyanakkor bizonytalan, kételkedik, és kételyei sok szempontból megmagyarázhatatlanok önmaga számára.
Többek között azt sem tudja, hogy a tanács mit becsül benne: „Nem tudom, a nagytanács mit becsül bennem jobban: a szívósságot, ami folyton próbát keres, s akkor is továbbhajszol, mikor már megnyugodnék – vagy az értelmet, ami magát sem kíméli.” Kételyeire nem kap választ.
Teljes elbizonytalanodását jelzi, hogy otthon, Tarzuszban idegennek vallja magát, és ő maga se érti, miért teszi ezt. Így a vak koldus vezeti, és ő engedelmesen követi.
Ráadásul végig valamilyen fanatikus azonosulási kényszer jellemzi. Próbálja elnyomni magában a kételyeket, és még nagyobb hévvel veti bele magát a keresztényüldözésbe, azonban olyan dolgok történnek, amelyek kétségeit tovább fokozzák.
El kellene fognia két lázadót, de az üldözés nem jár sikerrel. A kudarc szégyennel tölti el Saulust, és meggyőződése is meginog, de ez a megingás nem hirtelen történik, hanem lassan, szinte észrevétlenül. Aztán nyugtalanító, kétértelmű emlékek jutnak eszébe. Hiába akarja újabb üldözésekkel visszaszerezni elvesztett nyugalmát, ez nem sikerül. Egyre nő benne a bizonytalanság.
Már félig az üldözöttekkel azonosul akkor, amikor a megkövezett Istefanos sarujában elindul a damaszkuszi úton, hogy Istefanos barátait kézre kerítse. Az út végén a fény három napra megvakítja, és amikor visszanyeri látását, akkor már az üldözöttek szemével lát, és a gyengék oldalára áll.
Olyan emberről van szó tehát, aki elveszíti a lelki egyensúlyát, miközben fokozatosan ráébred arra, hogy az önkényt szolgálja (a nagytanács törvényei megtévesztőek és önkényesek).
A lelkiismeret és a kötelesség összhangja ezzel felborul, és Saulus nem úgy próbálja visszaszerezni az elvesztett harmóniát, hogy lemond a kötelezettségéről, hanem új kötelezettség vállalásával. Csakhogy egyre kevésbé tud azonosulni ezzel a kötelességgel.
A regény középpontjába tehát a régi és az új törvényhez való viszony kerül. A régi törvényt Rabbi Abjatár, az újat az „áruló rabbi” (Jézus) és Istefanos (István vértanú) képviseli.
A Törvény
A Törvényt a rómaiak képviselik. Úgy gondolják, ők itt a civilizátorok, és ha ők nem adnak emberi törvényt, akkor a zsidók rögtön egymásnak esnek és ölni kezdik egymást. A római százados számára a Törvény az abszolút jog.
Mészöly az eredeti bibliai történetet a mindenkori uralkodó rezsim (beleértve a Mészöly-korabeli Magyarországot is) rendőrségi krónikájává, jegyzőkönyvévé fokozza le. A külső események (nyomozás, törvény, ítélkezés) egy bírósági eljárásra emlékeztetnek. A bírói funkció túlsúlyba kerül, a regény világa tekintélyelvűségében az Ószövetséghez hasonló.
Saul azt a bizonyosságot keresi, amely az ítélkezői, bírói funkcióval együtt elveszett. Ez már nincs, és a többiek úgy tesznek, mintha még lenne. Helyette az eszmék közötti harc zajlik.
A Saul név előző viselője, Saul király a Törvény áldozata volt. A zsidó törvény szerint ugyanis a győztes csata után minden élőt meg kell ölni és mindent le kell rombolni. Saul nem pusztított el mindent, ezért vesztette el a királyságát. Mészöly egybejátszatja a két Sault. Ki tartja be az Úr törvényét: aki megöli vagy aki életben hagyja azt, akit meg kéne ölni?
A Törvény helyességének kérdésére nem kapunk választ. Saulus arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon mennyire van mellettünk a Törvény, és mennyire van ellenünk.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 7. oldalra!
