Megvilágosodás
A megvilágosodás nem hirtelen történik a regényben. Saulus megtérése egy hosszabb lélektani folyamatként van bemutatva, ami fokozatosan megy végbe.
Saulus tudja, hogy nem hiteles, amit a zsidó vallás mond, de mi van, ha mégis az az igazság? Azt gondolja, Rabbi Abjatár az, aki működteti a gépezetet, de az már nem fontos, hogy hisz-e benne vagy sem. Elbizonytalanodik magában, és szép lassan azonosul a krisztusi tanítással. Ekkor nem tudni már, hogy Saulus üldöző vagy üldözött.
Belső változásának több apró jele van (ezek lényegében a pálfordulás előjelei).
A méricskélés, a másik beszélő fürkészése a nyomozó tipikus ismertetőjegye. Saulus nyomozásának alapköve, hogy állandó jelleggel néz a kihallgatott szemébe. Fontos számára az intuíció.
Időnként a szemébe kell nézni annak, aki beszél hozzánk, de ha ezt folyamatosan tesszük, az zavaró. Az egyetlen szereplő, aki folyamatosan a szemébe néz annak, aki beszél, a nyomozó (aki már egy szemrezdülésből is olvas). Az egyik főpap (Annás Kajafás) pedig soha nem néz a beszélő szemébe. Saulusnak a nyomozói útról való letérését jelzi, hogy már nem néz az emberek szemébe.
Saulus a megkövezésnél is már vegyes érzelmekkel viseltetik a megkövezett iránt, már nem olyan határozottan lép fel a keresztények ellen, ahogyan fel kéne lépnie. Nem csatlakozik Istefanos megkövezőihez, vagyis nem ért már egyet teljesen a megkövezéssel. (Csak az dobált, aki egyetértett az ítélettel.) Már nem jogos büntetésnek fogja fel, hanem közvetett gyilkosságnak tekinti.
„De nekem nincs titkolni való gondolatom!”, mondja egy ponton, de csak az mond ilyet, akinek van titkolnivalója. Mi az, amit Saulus mindvégig titokban tart? Épp az a felismerés, hogy ő valójában rokonszenvezik a keresztényekkel.
Ezen a ponton már leegyszerűsödtek benne a dolgok. („Megépítettem a magányt magam körül.”)
Kiüresedés
A regény véget ér, még mielőtt Saulus megtalálná az önmagával való azonosságot. Ebből nyilvánvaló, hogy Mészölyt nem a főhős személyiségfejlődése érdekelte, mert akkor nem fejezi be a regényt ott, ahol a fordulat bekövetkezik.
Ő az identitásvesztést akarta megmutatni, aminek gyakran pszichofizikai tünetei is vannak: „Sokszor magam se tudom már, mit miért gondolok. Néha azon veszem magamat, hogy hirtelen forróság önt el, minden megtisztul, de ki is üresedik körülöttem.”
Amikor Saulus a kútnál egy vándorral beszélget (az üldözött prédikátor, Istefanos nem más, mint Szent István vértanú, akit Saulusnak kéne elfognia), elmeséli a vak koldus történetét (juhokat őrzött, s eltűnt a nyájból a legszebb anyajuh, elment keresni, tíz napon át gyalogolt a homokbarázdában, a nap kiégette a szemét, s nem vette észre, mert mégis „látta” az anyajuhot, így vakult meg).
Istenfanos megadja a történet példázatos kulcsát egy letört és árnyékára fektetett tamariszkuszág segítségével (persze, ezt a mű zárlata felől nézve értjük meg).
A letört ág Saulus pálfordulását is előrevetíti: „előbb le kell törni, csak akkor találkozhatik az árnyékával”.
Az ág letörése szimbolikusan megtörtséget, kiüresedést jelent. Útban Damaszkusz felé a megvakult és az anyajuhot kereső Saulus ebbe az állapotba kerül. „És ez az üresség mégis a lehető legtöbb, amit valaha éreztem.”
Az identitásvesztést Saulus kimondva-kimondatlanul maga is sietteti, sőt, olykor valamifajta eleve elrendelésként éli meg. Így aztán a végzet beteljesedésének érzésével tölti el a pálfordulás.
A megvilágosodás előtti pillanatokban a teljes kiüresedés és nyitottság állapotába kerül, és már senkinek sem hisz, még önmagának sem. Ugyanis az addigi mértéket, normákat veszítette el.
Megvakulás – belső látás
Az írót a legmélyebben a bibliai történetnek az a pillanata foglalkoztatja, amelyről az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk: „És amint méne, lőn, hogy közelgete a földre, halla szózatot”, majd: „Fölkele azonban Saulus a földről, de mikor felnyitá szemeit, senkit sem láta, ezért kézenfogva vezeték be őt Damaskusba”.
Saulus nincs tisztában keresése céljával, de egyre lázasabban, egyre eltökéltebben keres, és a fokozatos megvilágosodás végén szembetalálja magát a fénnyel, és megvakul (míg Isten küldötte vissza nem adja a látását).
A belső látás szimbóluma jut itt érvényre. A szemmel látható dolgoknál fontosabb, lényegesebb dolgokat lát, és ezen keresztül érti meg azt, ami vele történik.
A fényszimbolika, amit Mészöly felépített, megszűnik a megvakulással. Saulus többször kérdezi a regényben: mi van, ha az erős fény nem megmutat, hanem eltakar valamit? Mi van a fényen túl? Mi van a fény mögött? Amíg nem volt vak, nem látott, és amikor megvakult, látni kezdett: Pál lett.
Saulus megtérése már nem szerepel a regényben. Mészölynél Jézusig nem jut el Saulus (illetve eljut, csak kimondatlanul), a megvakulása viszont részletezve van. Ezt az utolsó jelenetet (a megvakulást) többszörösen megelőlegezi a vak koldus motívuma (amely már a legelső oldalon felbukkan).
Elbeszélhetőség.
Mészöly poétikájában fontos a megismerés és az elbeszélhetőség kérdésköre.
A szilárd világkép megingása, a magától értetődő ismeretek eltűnése miatt a megismerési folyamat elbizonytalanodik. Ebből adódik, hogy a világ elbeszélhetősége sem egyértelmű.
Végig Saulus szemével látjuk a világot, de amikor megvakul, megszűnik ez a belső nézőpont. Maga az elbeszélő szűnik meg, mert már nem lát. Itt már nem ő beszél, hanem róla beszélnek.
A nézőpont is kimozdul: ugyanúgy keresi a szöveg a nézőpontot, ahogy Saulus keresi a helyét a világban. Keresi azt a pontot; ahonnan a világ elmondható.
A világ értelmezése
Feltűnnek olyan, mellékszereplők, akikről később derül ki, mi célt szolgáltak. A világ értelmezése a cél, ám ez a törekvés kudarcot vall. A dolog nem működik, mert a világot csak spekulatív eszközökkel lehet megragadni, és a világ spekulatív értelmezése a római százados szintje. Van-e olyan világ, ahol az értelmezés nem spekulatív?
És van egy szereplő a regényben, aki soha nincs ott. Ez Jézus, aki semmit nem mond a szöveg szintjén. Saul nem is látja, mert a függöny mögött zajlik a kihallgatás. Itt az értelmezés átvált a spekulatív jellegből valami másra.
Van az életnek olyan szférája, ami nem a római százados szintje, ugyanakkor a Törvény nem mindig olyan egzakt módon érvényes, ahogy azt a rabbi képzeli.
Megjelenik a szövegben a szakralitás, egyre több szeretettel kapcsolatos szó jön, és ezek után már nem a Törvény lesz a fontos, hanem az, aminek a Törvényt működtetnie kellene, vagyis a Szeretet. A szeretet szép lassan legyőzi a Törvényt, itt jelenik meg a krisztusi tanok összessége. A szeretet-filozófia kifejtésében azonban a regény csak a csoda küszöbéig vezeti el az olvasót.
Nyitott befejezés
A regény értelmezéséről megoszlik az irodalomtörténészek véleménye. Van, aki szerint Saulus története tágabb jelentésű az üldözőből üldözötté válásnál, mások viszont Jézus követőjét látják a főhős eszmeváltozásában.
Sokféle értelmezés lehetséges, főleg mivel az író nyitva hagyja a regényt azzal, hogy Saulus látomásával befejezi a történetet. Ez a „nyitott zárás” sokféle értelmezést megenged.
Üzenet: az istentámasz nélküli világban lehetetlen az abszolútum elérése.
Jelentősége: a Saulus a modern magyar próza egyik kulcsműve.
Utóélete: több nyelven is megjelent, pl. németül, franciául, spanyolul, lengyelül, finnül.
Felhasznált irodalom:
Thomka Beáta: Mészöly Miklós (Kalligram, 1995.)
Olasz Sándor: A parabola nem moralizáló változata. Mészöly Miklós: Saulus (in. Mai magyar regények)
Jelkép, lélekrajz, tárgyiasság c. tanulmány
