Cím: személyjelölő. Saul (latinosan Saulus) valós történelmi személy, a későbbi Pál apostol.
Helyszín: ókori Római Birodalom, Jeruzsálem (utcák, sikátorok, házak, sivatag, kopár sziklapartok), Jézus utolsó óráinak helyszínei (Olajfák hegye, Golgota-domb). A leírások élesek, pontosak.
A sivatag mint helyszín keretezi a regényt: sivatagban kezdődik, sivatagban végződik.
Nincs sok helyszín, és az a néhány jellegzetes helyszín, ami van, nem hangsúlyos, mivel a külső terek helyett a belső terek, a lélek világa, a főhős töprengései felé fordul az író figyelme.
Idő: konkrét idő nem szerepel, de azért meghatározható a történések körülbelüli ideje.
Nem tudjuk, pontosan mikor zajlik a cselekmény, csak azt tudjuk, hogy az „áruló rabbi” megfeszítése (azaz Jézus halála) után négy évvel játszódik a történet.
Saulus visszaemlékezései pedig a 4-5 évvel korábbi közelmúltba visznek vissza.
Időtartam: kb. 3-4 hónap alatt játszódik a történet.
Alapszituáció: Saulus egy nyolcnapos üldözés után visszatér Jeruzsálembe, és érzékeli, hogy valami megváltozott („Nyolc napig most távol voltam a várostól, s egyre jobban érzem, hogy közben történt valami velem. Vagy a várossal? Még mindig nem tudom pontosan.”)
Tehát elveszíti a lelki egyensúlyát, és ennek a kimozdult egyensúlyi állapotnak a további alakulását követhetjük nyomon a történet folyamán.
Szerkezet: 2 részből áll.
Az 1. részben az üldöző Sault látjuk, egészen István megkövezéséig tart, ami számára egy közvetett gyilkosság.
A 2. rész a damaszkuszi küldetést meséi el, de maga a pálfordulás már nincs ábrázolva.
Mottó: az író Camus-től veszi a mottót. „Miért, mondja miért lőtt egy földön elterülő testre?” Az idegenség, a távolságtartás és a magyarázat nélküli, irracionális cselekvés Camus és Mészöly regényében is fontos szerepet kap.
A Camus-mottóhoz kapcsolódik a közöny és az érdekeltség problémája is a regényben. „Ma anyám meghalt. Vagy lehet, hogy tegnap, nem tudom” (Camus: Közöny). A Közönnyel való kapcsolatot Mészöly már a mottóval előrejelzi, de nála nem közönyről van szó, épp ellenkezőleg: Saulus története a „szenvedélyes érdekeltség drámája”.
„A szenvedélyes érdekeltség drámáját szeretném megírni benne – mindazokkal a nagyon is átélhető felhangokkal, amelyek máig ismerősek. A szenvedélyes érdekeltség lelki-biológiai potencia, irracionális vitalitás, aminek nem az a sorsa, hogy megváltozik, átalakul, csak úgy egyszerűen-logikusan, hanem, hogy új tárgyra fonódik rá, s ez az új tárgy megváltja. S attól kezdve abba oldja minden addig volt vitalitását. Pál példaszerűen ilyen alkat.” (Mészöly Miklós)
Alapgondolat: mit csinál egy erőszakszervezet embere, ha rájön, hogy nincs igaza, vagy hogy az igazság, amit véd, kiüresedett?
Cselekmény: külső eseményekben nem gazdag a mű, a néhány jellegzetes helyzet és esemény, találkozás mellett inkább a főhős gondolatain van a hangsúly.
Így a cselekmény jobbára belső történésekből áll (korábbi vagy régmúlt események felidézése, gondolatok, álmok, önreflexiók). Azt a folyamatot követhetjük nyomon, ahogy Saulus lelkileg felmorzsolódik. Bár továbbra is eleget tesz kötelességeinek templomi nyomozóként, már nem látja a tevékenységének célját és értelmét.
„Nem tudom, hányadik éjszaka ez, de nem is nagyon érdekel. Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok alázat, hogy végig kell menni az úton.”
A végén, amikor elindul Damaszkusz felé, hogy az elfogott keresztényeket Jeruzsálembe hurcolja, lelkileg már teljesen nyitott és készen áll a fordulatra, habár ennek még nincsen tudatában.
Képzeletében megnyílik a Vicus Rectus hosszú, egyenes, „égbe vezető” távlata, és becsukódik előtte a világ. Megvakul, hogy csak önmagába nézhessen és új szemmel láthasson.
És épp ebben a pillanatban zárul a regény. Saulust ott hagyjuk éppen akkor, amikor az önazonosság megtalálása, az élet értelmének megértése következne. A megtérés már nem történik meg a regényben.
Cselekményvezetés: akronologikus, nem időrendben ismerjük meg az eseményeket. A folyamatos, ok-okozati elvre épülő (metonimikus) narráció helyett az utalásos (metaforikus) narráció jellemző.
Mészöly mozaikos építkezést alkalmaz. A mozaikszerű elbeszélés jellegzetessége, hogy egy-egy alak, motívum, esemény láncszerűen tűnik fel, aztán tűnik el, és jön vissza. Ez azt jelzi, hogy a történetmondás helyett a belső mozzanatok a nyomatékosak: a tudati, lelki, ösztöni, reflektív mozzanatok állnak a középpontban.
A folyamatos történetmesélést minduntalan megszakítják a beszélgetések (pl. Rabbi Abjatárral, Tohuval, Abelával), a belső történések (pl. az idézőjelbe tett részek víziók, álomképek), a meditációk, a korábbról felidézett, befejezetlen történetek, amelyeket a főhős újraértelmez (pl. Pádok, Cipora, Jehu). „A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah. És mégse hagynak békén…”
A modern regény eltávolodik a kronologikus történetmeséléstől, és az események inkább a főhős tudatában zajlanak, de a tudattörténés is történés.
Ugyanakkor még ezt az epikai cselekménytelenségbe ágyazott tudattörténést is fokozatosság, sőt, szándékos visszatartottság jellemzi. Saulus nyomozóútjai során csak nagyon apró jelek utalnak a lelki változásokra, alig mozdul valami. Így nagyon lassan, fokozatosan bomlik ki a mondanivaló.
Időkezelés: az időbeli kontúrok elmosódottak. Nem tudjuk – maga Saulus se tudja –, milyen év, milyen nap van, csak azt tudjuk, hogy négy év telt el az „áruló rabbi” halála óta (vagyis négy évvel az elbeszélés jelene előtt volt Jézus pere). Az időbeli keretek bizonytalansága Saulus kritikus helyzetét nyomatékosítja: ahogy a lelkiismeret és a kötelesség között hányódik.
Az eltelt időintervallumok többnyire pontosan meg vannak jelölve (pl. „nyolc napig”, „két napig tartott”), akárcsak a jelenhez viszonyított múltbeli események ideje (pl. „másfél éve”, „néhány napja”, „négy éve”). Ezek jelentése azonban inkább metaforikus, vagyis egyidejűséget, vagy inkább mitikus időtlenséget sugall.
Ez a technika nagyon asszociatív, és csak jelen időt ismer hatás és időélmény szempontjából. Az elbeszélő belül áll a történeten, ugyanakkor felül is emelkedik a cselekményidőn.
Az, hogy a főhős tudatában az idők egyszerre érvényesek és jelenvalók, azt jelzi, hogy Saulus köztes állapotban van, alakulóban van, tehát egyfajta létélményt fejez ki. Emellett utalhat a közérzetére is, amit az elvesztett és meg nem talált bizonyosság tapasztalata eredményez.
Hangulat: tragikus hangoltság és látásmód jellemzi.
Előadásmód: prózájában Mészöly kerüli a személyességet. A Saulus narrációja olyan, mintha a Film c. regénye objektivitását előlegezné. Elfogulatlanság és a dolgok, események megnevezésének szigorú tárgyiassága jellemző.
Ugyanakkor ez a szenvtelenség párosul egyfajta érzékenységgel, érvényesül egyfajta érzéki öröm is az intellektuális nyomozás, az értelemmel való átvilágítás során.
Elbeszélői nézőpont: E/1. személyű narráció, végig Saulus az elbeszélő (énforma). Az ő nézőpontja meghatározó és kizárólagos. Figyelme egyrészt kifelé irányul (a világra, a tájakra, tárgyakra, emberekre, eseményekre), másrészt befelé (önmagára, saját közérzetére, kételyeire). Szeretné megérteni önmagát és a világot.
Egyfajta monologikus előadásmódba ágyazva elemzi önmagát. Ezt egy, a történet idejéhez képest későbbi, stabil lelkiállapotban teszi. Amikor visszatekint korábbi bizonytalan, összezavarodott önmagára, akkor már világos gondolkodású és túl van a pálforduláson.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
