Középkori hóbortjai végül Apolka alakján keresztül ütköznek össze a valósággal. Be akarja vonni a lányt az álomvilágába, de Apolka tetteit a valóság (a Tarnóczy Emil iránt érzett szerelem) határozza meg. Ez a valóság töri össze Pongrácz ábrándjait.
Nem tudjuk meg, hogy Pongrácz őrült-e vagy sem (az író szándékosan bizonytalanságban hagyja az olvasót). Ha ezt el lehetne dönteni, az a regényt az egyik legfőbb varázsától fosztaná meg.
A kérdést Mikszáth nyíltan megfogalmazza, de nem akarja eldönteni: „Hogy bolond volt-e Pongrácz István? Ki tudja? A vélemények megoszlottak efelett a környéken. Bolond-e valaki azért, hogy úgy él, mint egy király? Hogy az emberi akarat erejét tovább tudja nyújtani, mint a többiek?… Normális agyvelő volt-e, egy kis különcködéssel, vagy pedig tényleg hiányzott az egyik kereke?” Eszerint az őrültség relatív dolog, „az abnormális embernek a rendes ember látszik különösnek”.
Úgy tűnik, Mikszáth nem egy őrült beteges kórtüneteit akarja ábrázolni, de nem is egy épelméjű ember szertelen tréfáit, hanem egy „különc”, „elkésett lény” magatartását, akinek illúziói mániává erősödnek.
Pongrácz ábrándjait a félfeudális Magyarország viszonyai, a közéletben divatos „nagy hazudás” növeli szertelen abnormitássá. Az igazi élet, a valóság két fiatal szerelmes alakjában tör be ebbe az álomvilágba és végül legyőzi azt, öngyilkosságba kergetve a nagy álmodozót.
Világkép: a regény társadalomszemlélete keserű, befejezése tragikus színezetű. Mikszáth keserűsége abban a tényben gyökerezik, hogy a dzsentri Magyarországon fennen hangoztatott nemes elveket és hagyományokat már csak egy bolond veszi komolyan. A többiek számára ezek már üres pózzá szegényültek, már csak puszta frázisok, melyeket parazita életmódjuk leplezésére használnak.
Abban, hogy Mikszáth a környezeténél különbnek ábrázolja Pongráczot, aki amúgy nem egy eszményített figura, keserű kritika nyilvánul meg. A léha, önző Behenczyek, az esztelenül vetélkedő Trnowszky fivérek, a romlott Klivényi, a Pongrácz rögeszméit támogató szereplők arcképei mind-mind egy dickensien sötét erkölcsi-társadalmi tablóvá állnak össze.
A különc dzsentri (Pongrácz István) és a svihák dzsentri (Behenczy bárók) mellett Mikszáth még egy társadalmi réteget mérlegre tesz: a meggazdagodott polgárságot. Trnowszky Péter és Gáspár alakja azonban társadalmi rétegük negatív vonásait sűríti magába. Akire némi reménnyel tekint még a kiábrándult író, az a Tarnóczy Emil-féle romantikus polgár.
